„Vagy bejelented Lillát a lakásodba, vagy holnap elindítom a válást” — közölte a férjem, amikor azt akarta kierőszakolni, hogy az unokahúga hivatalosan nálam legyen bejelentve.
Kinga a nappali ablakánál állt. Tekintete az udvarra esett, ahol a szél finoman megmozgatta az öreg juhar megsárgult, aranyló lombját. Ez az otthon számára nem egyszerűen egy lakás volt, hanem menedék, saját kis kikötő, egy külön világ, amelyet a nagymamájától kapott örökségül.
A régi épület magas mennyezete, a díszes stukkók, a széles párkányok, amelyeken féltve gondozott ibolyái sorakoztak, mind hozzá tartoztak. Ismerte a parketta minden halk reccsenését, a régi tálalószekrény minden kopott szélét. Ezekben a tárgyakban ott maradt a gyerekkora melege, és mintha a nagymamája hangja is tovább élt volna bennük, ahogy esténként mesét olvasott neki.
Gergő hét évvel korábban lépett be ebbe a zárt, meghitt világba. Jött, beleszeretett Kingába, és egy idő után úgy látszott, magát a lakást is megszerette. Soha nem kérdőjelezte meg, hogy az otthon igazi ura Kinga, sőt szívesen tett azért, hogy a lakás megőrizze barátságos hangulatát. Saját kezével igazította meg a konyhában a vetemedett ablakkeretet, és ő szerelte fel az előszobába az új csillárt is.
Látszólag teljes egyetértésben éltek. Kinga gyakran gondolta úgy, hogy Gergő érkezésével ez a csendes menedék még biztonságosabbá, még otthonosabbá vált. Bízott benne, hitt a közös jövőjükben, és abban is, hogy az általuk felépített kis világ szilárd alapokon áll.
Az elmúlt napokban azonban Gergő megváltozott. Komor arccal járkált a lakásban, sűrűn félrevonult hosszú telefonhívásokra, amelyek alatt lehalkította a hangját. Amikor visszatért, még nyomasztóbbnak, még gondterheltebbnek tűnt. Kinga hiába kérdezgette, mindig csak elhárította.
— Semmi különös, munkahelyi ügy — mondogatta.
Kinga mégis pontosan érezte, hogy ez nem igaz. Nem a munkáról volt szó. A levegőben valami közelgő baj feszültsége vibrált.
Azon az estén Gergő egy csokor fehér krizantémmal állított haza. Kinga kedvenc virágai voltak, most mégsem tudott örülni nekik. A csokor idegenül hatott a kezében, mintha nem kedvességből hozta volna, hanem előre megfontolt engesztelésként egy nehéz beszélgetés előtt. Gergő vacsorához sem ült le. A nappaliban helyet foglalt vele szemben, sokáig hallgatott, közben idegesen forgatta és szorongatta a távirányítót.
— Kinga, az ég szerelmére… — kezdte végül, és a hangja furcsán ridegnek csengett. — Beszélnünk kell. Méghozzá komolyan.
Kinga gyomra összerándult.
— Mi történt, Gergő?
— A nővérem bajban van. Nikolett. Pontosabban Lilla miatt van az egész, a lánya miatt.
Lilla, Nikolett idősebb lánya, értelmes, tehetséges gyerek volt. Éppen most fejezte be a kilencedik osztályt, Nikolett pedig mindenáron azt szerette volna, ha bekerül egy jó nevű, matematika tagozatos líceumba, amely történetesen éppen az ő körzetükhöz tartozott.
— Lillának állandó bejelentett lakcímre van szüksége a felvételihez — folytatta Gergő, miközben továbbra sem nézett Kingára, csak a falat bámulta. — Itt, ebben a körzetben. Másképp esélye sincs. Tudod, milyen felkapott iskola, rengetegen próbálnak bekerülni.
— Értem — mondta lassan Kinga. — De miben tudnánk mi segíteni? Béreljünk nekik valamit a környéken? Vagy keressünk valamilyen átmeneti megoldást?