— Gábor, azonnal beszélj a feleségeddel! Normális ez a nő?! Kitett a lakásból!
Gábor az irodájában ült, iratokat válogatott és szerződéseket ellenőrzött, amikor a mobilja éles csörgése után Nóra kétségbeesett, hisztériába hajló hangja robbant a fülébe.
— Gábor, hívd fel azt a nőt! Kidobott engem! Az utcára tett! Hogy képzeli ezt?!
A húga sírástól elcsukló hangon beszélt, minden szava sértettségtől remegett. Gábor félrelökte maga elől a papírokat, és már érezte is a halántékában azt a tompa, lüktető fájdalmat, amely az utóbbi napokban egyre gyakrabban jelentkezett.
— Nóra, először vegyél levegőt. Mondd el rendesen, mi történt.
— Hogy mi történt?! — visította Nóra, és a hangja még magasabbra szökött. — A drága feleséged fogta az összes cuccomat, és kihajigálta a lépcsőházba! Mindent! Mintha valami szemét lennék! Most itt állok három táskával a fordulóban, a szomszédok meg úgy néznek rám, mint valami szerencsétlen csövesre! Érted ezt, Gábor? Mindenki előtt megszégyenített!
Gábor becsukta a szemét, és két ujjal megdörzsölte az orrnyergét. Nem érte teljesen váratlanul a botrány. Az elmúlt két hétben otthon már érezni lehetett a feszültséget: Dóra egyre kevesebbet beszélt, az arca folyton megkeményedett, Nóra pedig úgy járt-kelt a lakásban, mintha nem vendég lenne, hanem egy all inclusive szálloda elkényeztetett lakója.
— De mi vezetett idáig? — kérdezte óvatosan, próbálva nem azonnal ítéletet mondani.
— Semmi! Az égvilágon semmi! — zokogta Nóra. — Én csak itt voltam, tanultam a felvételire, nem zavartam senkit. Erre ma reggel berontott hozzám… vagyis abba a szobába, ahol alszom, és elkezdett üvölteni, hogy pakoljak és menjek el! Mondtam neki, hogy a bátyámhoz jöttem, és hogy ez a te lakásod is, de ő meg sem hallgatott. Egyszerűen kapkodni kezdte a ruháimat, belegyömöszölte a táskáimba, aztán kituszkolt az ajtón. Még normálisan összerakni sem engedett semmit!
Gáborban egy pillanat alatt felforrt a harag. Hogy jön Dóra ahhoz, hogy így bánjon Nórával? A húga még alig múlt tizenkilenc, felvételi miatt jött a városba, segítségre lett volna szüksége, nem megaláztatásra. Ráadásul mindez az ő otthonában történt.
— Elment az esze?! — szakadt ki belőle. — Hol vagy most pontosan?
— A lépcsőházban! Mondom, három táskával! Gábor, hová menjek innen? Holnapután vizsgázom, tanulnom kellene, nem pedig itt állnom, mint valami…
— Maradj ott. Rögtön intézkedem — vágta rá Gábor tömören, és mielőtt Nóra újabb zokogásba kezdhetett volna, megszakította a hívást.
Az ujjai idegesen remegtek, amikor Dóra számát kikereste. A kicsengés szinte végtelen hosszúnak tűnt.
— Tessék? — szólt bele végül Dóra. A hangja nyugodt volt. Túlságosan is nyugodt.
— Dóra, mi a fenét művelsz?! — robbant ki Gáborból, képtelen volt türtőztetni magát. — Megmagyaráznád, miért ácsorog a húgom a lépcsőházban a csomagjaival?
A vonal túlsó végén rövid csend támadt. Gábor hallotta Dóra egyenletes, kimért lélegzetét.
— Azért, mert megmondtam neki, hogy költözzön el. Ő közölte, hogy nem hajlandó. Így hát segítettem neki összepakolni — felelte Dóra higgadtan.
— Ez most valami rossz vicc? — Gábor hangja kiáltásba fordult. Néhány kollégája felkapta a fejét, ezért hátat fordított nekik, az ablak felé lépett, és dühös, fojtott hangon folytatta. — A húgomról beszélünk! Egy tizenkilenc éves lányról, aki felvételizni jött ide! Te pedig úgy hajítottad ki, mintha valami utolsó…
— Gábor, ezt a mondatot jobb, ha nem fejezed be — vágott közbe Dóra, és a hangja hirtelen jéghideggé vált. — Ne mondj olyasmit, amit később nem tudsz visszavonni.
— Még én vigyázzak a szavaimra? — Gábor alig kapott levegőt a felháborodástól. — Te dobtad ki a húgomat! Egy gyereket! Felfogod egyáltalán, mit tettél?
— Gyereket? — ismételte Dóra lassan, és a hangjában olyan él jelent meg, amitől a férfi önkéntelenül megfeszült. — Azt a „gyereket”, aki két hét alatt egyszer sem volt képes elmosni maga után egy tányért? Azt, aki a lakásunkban vendégeket hívott át, amíg mi dolgoztunk? Azt, aki kérdés nélkül felvette az új ruhámat, majd vörösborral leöntötte? Vagy azt, aki ma reggel a szemembe mondta, hogy ő innen sehová nem megy, mert „itt lakik a bátyja”?
— És ha így van? — vágott vissza Gábor. — Tényleg itt lakik a bátyja! Ez az én otthonom is, vagy erről már megfeledkeztél?
— Nem, Gábor — mondta Dóra halkabban, de ettől a hangja csak még keményebbnek tűnt. — Ez az én otthonom. Az én lakásom, amelyet a saját keresetemből vettem, három évvel azelőtt, hogy összeházasodtunk. Te azért élsz itt, mert a férjem vagy. A húgod pedig azért maradhatott, mert két héten át kérleltél, én pedig végül beleegyeztem. Ideiglenesen. Kizárólag a felvételi idejére.
— Na és akkor mi van, ha a te neveden van a lakás? — mordult fel Gábor, bár érezte, hogy a vita talaja kicsúszik a lába alól. Mégsem akarta ezt beismerni. — Házastársak vagyunk! Család! Vagy neked ez már semmit sem számít?
— Éppen azért számít, mert család vagyunk — felelte Dóra kimérten.