— …még hajlandó vagyok leülni és elmondani neked, mi történt, ahelyett, hogy szó nélkül kicseréltetném a zárat — folytatta Dóra élesen. — Gábor, a te drága „kislányod” úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett, neveletlen vendég. Két teljes hétig nyeltem. Nem az első napon szóltam rá, nem is a másodikon. Próbáltam normálisan beszélni vele. Elmagyaráztam neki, hogy ha valaki más otthonában lakik, akkor maga után elpakol, éjszaka nem csap zajt, és nem kutat más ember szekrényeiben. Tudod, mit mondott erre?
Gábor nem felelt. Csak a fogát szorította össze.
— Azt válaszolta, hogy ez a bátyja lakása, és ő azt tesz benne, amit akar. Ha nekem nem tetszik, az az én problémám. Pontosan így mondta, Gábor. Szóról szóra. Amikor pedig megkértem, hogy keressen magának másik helyet, közölte, hogy ő innen ugyan el nem megy. Úgyhogy igen, kitettem a holmijait a lépcsőházba. Még csak nem is szétszórva, hanem becsomagolva, rendben egymás mellé rakva.
— Neked kellett volna megoldanod! — fakadt ki Gábor, bár valahol már maga is hallotta, mennyire rosszul hangzik, amit mond, mégsem bírt leállni. — Te vagy itthon! Neked kellett volna megtalálnod vele a közös hangot!
— Nekem kellett volna? — Dóra hangjában őszinte döbbenet rezdült. — Gábor, te ezt most tényleg komolyan gondolod? Az én feladatom lenne megnevelni a nagykorú húgodat?
— Ő nem nagykorú fejben! Még csak tizenkilenc éves!
— Én tizennyolc voltam, amikor kollégiumi szobát vettem ki, és esténként dolgozni jártam, hogy ki tudjam fizetni — mondta Dóra jéghidegen. — És valahogy mégis sikerült elmosogatnom magam után, rendet tartanom, és nem úgy beszélnem azzal, aki befogadott, mintha a személyzetem lenne. Szóval nekem ne az életkorával takarózz.
— Az teljesen más helyzet volt! — Gábor érezte, hogy a vita kicsúszik a kezéből, és ettől csak még ingerültebb lett. — Nóra máshogy nőtt fel, ő máshoz van hozzászokva…
— Mihez pontosan? — vágott a szavába Dóra. — Ahhoz, hogy valaki mindig összeszedi utána a koszt? Hogy bármit megengedhet magának? Hogy a bátyja majd elsimít mindent helyette? Gábor, tizenkilenc éves. Ennyi idősen emberek dolgoznak, családot alapítanak, gyereket nevelnek, vagy akár katonai szolgálatot vállalnak. Te pedig úgy beszélsz róla, mintha óvodás lenne.
— Fejezd már be ezt a kioktatást! — robbant ki Gáborból. — Felfogod egyáltalán, mit csináltál? Ott áll a lépcsőházban! Holnapután felvételizik! Nincs hová mennie!
— Van édesanyja, aki kétórányira lakik innen — felelte Dóra rezzenéstelen arccal. — Lesz kollégiuma is, ha felveszik. És ha sürgősen szállás kell neki, hotelre is futja abból a pénzből, amit te olyan lelkesen utalgatsz neki.
— Te honnan tudsz az utalásokról? — csúszott ki Gábor száján.
— Onnan, hogy közös számlánk van, te zseni — sóhajtott Dóra kimerülten. — Látom a tranzakciókat. Ötezer forint zsebpénzre. Tízezer ruhára. Még hétezer valamire, amiről fogalmam sincs. Két hét alatt huszonkétezer forint, Gábor.
— Ő a húgom!
— Nekem meg ő lett a mindennapos fejfájásom! — Dóra most először emelte fel igazán a hangját. — És ennek pontosan egy órája véget vetettem, amikor kitessékeltem az ajtón!
— Te… te nem vagy normális! — vágta oda Gábor, immár teljesen elveszítve az önuralmát. — Egy szívtelen, önző nő vagy, akit hidegen hagy az én családom!
— Állj meg — mondta Dóra hirtelen nagyon halkan. — Gábor, jól hallottam? Az előbb azt mondtad rám, hogy nem vagyok normális, és önző vagyok?
Volt valami a hangjában, amitől Gábor egyszeriben elhallgatott.
— Én… csak felindulásból mondtam…
— Nem. Várj csak. Menjünk végig ezen szépen — folytatta Dóra olyan nyugalommal, amely már-már ijesztő volt. — Tehát önző vagyok, mert nem akarok koszban és kupiban élni a saját lakásomban? Mert nem szeretném, hogy egy szinte ismeretlen ember a holmijaim között turkáljon? Mert elegem lett abból, hogy egy felnőtt nő után pakoljak, aki még egy köszönömöt sem képes kinyögni?
— Nóra nem idegen!
— Nekem az, Gábor. Idegen. Azelőtt összesen háromszor találkoztam vele: az esküvőnkön, szilveszterkor és az anyád születésnapján. Mindhárom alkalommal úgy bánt velem, mintha valami alkalmazott lennék körülötte. Úgyhogy igen, számomra ő egy idegen, aki visszaélt azzal, hogy vendégként beengedtem az otthonomba.
— Remek! Egyszerűen remek! — Gábor már nem is próbált uralkodni magán. — Akkor az én családom neked csak egy csapat idegen! Lehet, hogy nekem is össze kellene pakolnom? Hogy véletlenül se mocskoljam be a te kis királyságodat?
Olyan hosszú csend következett, hogy Gábor egy pillanatra még a kijelzőre is ránézett, nem szakadt-e meg a hívás.
— Tudod mit, Gábor — szólalt meg végül Dóra, és a hangja különös volt: fáradt, de kőkemény. — Nóra visszajöhet ma este. Összeszedi, ami még itt maradt belőle, bocsánatot kér tőlem a pimaszságáért, aztán elköltözik. Ha szerinted ez elfogadhatatlan, akkor menj vele te is. Ezt a lakást még a házasságunk előtt vettem, és teljes egészében az enyém. Összepakolhatod a dolgaidat, és élhetsz ott, ahol akarsz.