– Megvettétek a házat? Hát ez nagyszerű! Mi már meg is beszéltük otthon, hogy az egész nyarat nálatok töltjük – jelentette ki Erzsébet, majd elégedetten rátette a tenyerét a konyhaasztalra, mintha a döntés már régen megszületett volna.
Júlia lassan becsukta a hűtő ajtaját. Előbb az anyósára nézett, aztán Kingára, aki a két gyerekkel addigra már végigjárta a szobákat. Kinga férje, Gábor kint maradt az udvaron, és nagy szakértelemmel méricskélte a fészer melletti területet, mintha éppen azt fontolgatná, hová építhetné a saját kis műhelyét.
Péter az anyjával szemben ült, és nem szólt semmit. Júlia abból, ahogyan a férje újra meg újra végighúzta az ujját a bögre peremén, pontosan tudta, mi történik: Péter kétségbeesetten keresi azt a mondatot, amely senkinek sem fog fájni.
Mindig ilyen mondatokat keresett. A vége rendszerint az lett, hogy beleegyezett mások elképzeléseibe, a következményekkel pedig Júliának kellett megbirkóznia.
A nyitott ablakon át tücskök ciripelése szűrődött be. Az augusztusi nap már alaposan felmelegítette az udvart, pedig alig múlt tíz óra. A frissen festett homlokzaton élesen kirajzolódtak a fehér ablakkeretek, a tornác mellett virágföldes zsákok sorakoztak, az ösvény mentén pedig deszkák feküdtek, amelyeket később magaságyásokhoz szántak.
A házat nyár elején vásárolták meg. Nem volt nagy: egyszintes épület, két hálószobával, egy konyhával egybenyitott nappalival és egy olyan telekkel, amelyet az előző tulajdonosok évek óta alig gondoztak. A vétel nem hirtelen ötletből született. Hosszú spórolás, lemondott utazások és megszámlálhatatlan ingatlanmegtekintés állt mögötte.
Júlia és Péter hat évvel korábban találkoztak egy közös ismerős születésnapján. Néhány hónap után belátták, hogy értelmetlen állandóan a város egyik végéből a másikba utazgatniuk egymás miatt, ezért összeköltöztek egy bérelt lakásba. Egy év múlva összeházasodtak.
A saját ház gondolata szinte az esküvő után azonnal felmerült közöttük. Nem hatalmas villáról álmodoztak, nem magas kerítésről, három szintről vagy végtelen kertterületről. Csak egy egyszerű helyet szerettek volna, ahová munka után ki lehet menni, ahol ki lehet tárni az ablakokat, lehet a kertben tenni-venni, és nem hallatszik át a falon a szomszéd televíziója.
Éveken át tették félre a pénzt, figyelték a hirdetéseket, és sorra járták a környékeket. Amikor végre összegyűlt az induló összeg, olyan településen választottak házat, ahonnan még el lehetett jutni a városba anélkül, hogy órákig dugóban kellett volna ülni.
Az ingatlant közös tulajdonként jegyeztették be, a hitelt is mindketten vállalták. Minden deszka, minden festékesdoboz és minden csavarcsomag bekerült a közös kiadási táblázatukba. Nagyon is tisztában voltak vele, mennyi tartozás vár még rájuk, és azzal is, hogy a telek fenntartása további költségeket jelent majd.
Amint kézhez kapták a kulcsokat, munkához láttak.
A homlokzat megkopott, ezért Péter lecsiszolta a régi festékréteget, Júlia pedig az alsó falszakaszokat mázolta. Estére mindkettőjük keze remegett a fáradtságtól, másnap reggel mégis újra ecsetet ragadtak.
A konyhabútort lapra szerelve hozták ki. Péter hosszasan egyeztette az alkatrészeket az útmutatóval, Júlia szétválogatta a csavarokat, és egy papíron jelölte, melyik elemmel készültek el. Kétszer is szét kellett szedniük egy szekrényt, mert a síneket rossz oldalra rögzítették. Vitatkoztak, nevettek a saját túlzott magabiztosságukon, és végül valamikor éjfél körül mégis a helyére került minden.
A kert sem adott kevesebb feladatot. A régi, elszáradt füvet felszedték, a letört ágakat elszállították, a fészerhez vezető utat megtisztították. Júlia azt tervezte, hogy ősszel előkészíti a helyet néhány bogyós gyümölcsbokornak, Péter pedig egy fedett részt akart építeni a ház mellé.
Munka után és szinte minden hétvégén ott dolgoztak. Előfordult, hogy vacsora után azonnal elaludtak, még arra sem maradt erejük, hogy megbeszéljék a másnapi teendőket. A kimerültség mégsem bosszantotta őket. Minden lefestett falszakasz, minden összerakott polc, minden megtisztított ösvény arra emlékeztette őket, hogy végre a sajátjukon dolgoznak.
A vásárlásról eleinte csak a legközelebbi rokonoknak akartak szólni.
Júlia napokig nem tett közzé képeket, mert a ház az ő szemében még túlságosan félkész volt. A tornácon szerszámok hevertek, a nappaliban dobozok álltak, a telek egyik része pedig továbbra is bozótos maradt.
Péter elnevette magát, amikor a felesége már sokadszorra utasította el, hogy lefotózza a konyhát.
– Még egy évig biztosan lesz mit javítgatni rajta. Így akár jövő nyárig is titkolhatnánk.
Péntek este Júlia végül mégis készített néhány felvételt: a homlokzatról, az almafákról, a konyháról, és Péterről is, amint csavarhúzóval a kezében egy félig összeszerelt pad mellett guggolt. A képeket elküldte a családi csoportba, és melléírta, hogy végre beköltöztek a saját vidéki házukba.
A válaszok szinte azonnal záporozni kezdtek.
Először mindenki gratulált. Péter egyik távolabbi nagynénje nyugodt, boldog életet kívánt nekik. Kinga azt kérte, mutassák meg a gyerekszobákat is. Erzsébet pedig megjegyezte, hogy ő már régóta mondogatja a fiának, milyen jót tesz az embernek a friss levegő.
Fél óra sem telt el, és a beszélgetés iránya megváltozott.
Kinga megkérdezte, van-e a közelben tó. Gábor arra volt kíváncsi, lehetne-e az udvaron egy nagy grillsütőt felállítani. Az anyósa pedig arról kezdett elmélkedni, hogy a gyerekeknek sokkal egészségesebb lenne a szünidőt nem a városban tölteniük.
Júlia olvasta az üzeneteket, és egyre inkább összevonta a szemöldökét.
– Ezek már a nyaralásukat szervezik nálunk – jegyezte meg a férjének.
Péter rápillantott a telefonra.
– Csak örülnek nekünk.
– Kinga azt írta, hogy hoz egy felfújható medencét, és majd az almafa mellé teszi.
– Biztos csak viccel.
– Akkor miért kérdezi anyukád, melyik szoba szabad?
Péter gyorsan visszagörgetett az üzenetek között.
– Ne képzelj bele többet, mint ami van. Tudják, hogy kicsi a ház.
Júlia nem kezdett vitába. A rokonok gyakran dobálóztak ötletekkel a családi csoportban, amelyekből aztán soha nem lett semmi. Úgy döntött, egy-két nap múlva mindenki megnyugszik, és az érdeklődés szépen elhal.
Vasárnap reggel azonban két autó állt meg a kapu előtt.
Ők ketten éppen a konyhával foglalatoskodtak. Júlia az új polcokat törölgette, Péter pedig a szekrényajtókra szerelte a fogantyúkat.
Elsőként Gábor lépett be az udvarra. Egyik kezében szatyrot tartott, a másikban összecsukható széket.
– Fogadjátok a vendégeket!
Mögötte megjelent Kinga a gyerekekkel. Erzsébet érkezett utoljára a férjével, Lászlóval.
Előzetesen egyikük sem telefonált.
– És hosszabb időre jöttetek? – kérdezte Júlia a köszönések után.