Az arcát egy pillanat alatt elöntötte a forró, élénk pír. Kapkodva a papír után nyúlt volna, Katalin azonban tenyerével leszorította a blokkot az asztallapra.
— Ez nem is az enyém! — csattant fel Erzsébet, és olyan hirtelen pattant fel, hogy a szék lába megcsikordult a padlón. — Egy lány kért meg a munkahelyemről, hogy vegyem meg neki!
Idegesen végigtapogatta a pulóvere zsebeit, mintha abban reménykedne, hogy előkerül belőlük valami megdönthetetlen bizonyíték.
— Valamiért nem működött nála a kedvezmény! A blokkot meg azért adta ide, hogy a pontok az én törzsvásárlói kártyámra menjenek. Tudjátok jól, hogy én minden fillért megfogok!
— Mutasd a telefont, Erzsi — szólalt meg Gábor száraz hangon, miközben komoran, összehúzott szemmel nézett a húgára.
— Ne beszélj ostobaságokat!
Erzsébet hátrálni kezdett a konyhaajtó felé.
— Én minden apróságon spórolok, ti meg még ki is akartok tenni a házból! A saját véreimhez jöttem segítséget kérni, erre ti a szemetesemben turkáltok, és más emberek vásárlásait számolgatjátok! Nem szégyellitek magatokat?
Katalin némán, súlyos tekintettel figyelte.
Erzsébet otthoni nadrágjának zsebéből — abban rohant át az udvaron — kilátszott egy fényes, lila készülékház sarka.
Túl nagy volt, túl új és túl feltűnő ahhoz, hogy az a régi nyomógombos telefon legyen, amellyel a nő rendszerint megjelent, amikor a nyomorúságáról panaszkodott.
Gábor észrevette, hová szegeződik a felesége pillantása.
Lassan visszacsúsztatta a bankjegyeket a tárcájába.
A pénztárca patentja száraz kattanással záródott.
— Fogd az új játékszeredet, és menj el innen — mondta halkan, de véglegesen.
Két hét múlva Gábor szó nélkül pénzt utalt a fiuk kártyájára.
Pontosan annyit, amennyi még hiányzott ahhoz a sportcipőhöz, amelyről Márk egész télen álmodozott.
Ez idő alatt Erzsébet háromszor telefonált.
Egyikük sem vette fel.
Előző este még küldött egy hosszú üzenetet arról, hogy a vér állítólag sosem válhat vízzé. Gábor csak lesöpörte az értesítést a képernyőről, anélkül hogy megnyitotta volna.
Katalin éppen a port törölte az előszobában.
A tekintete egy pillanatra megállt a fogas melletti üres fémkampón. Korábban szinte mindig ott lógott Erzsébet bézs kabátja.
Aztán Katalin letörölte a polcot, elrakta a rongyot, és kiment a konyhába, hogy megmelegítse a vacsorát.