Egyedül úgysem tudnám megenni az egészet. Segítsen, hogy ne menjen kárba az étel. Rosszul esne, ha ki kellene öntenöm.
A férfi lassan feltápászkodott. Lilla ekkor vette csak észre igazán, hogy legalább egy fejjel magasabb nála, a válla széles, bár a teste sovány volt, mintha hosszú ideje nem jutott volna rendes ételhez. A szeme mélyen ült, az arca beesett, mégis volt a mozdulataiban valami visszafogott, csöndes erő.
Belépett a lakásba, de az előszobában megtorpant. Zavartan váltogatta a súlyát egyik lábáról a másikra, közben körbepillantott: a tiszta szőnyegeken, a világos falakon, a sarokban álló kis szentképen, az ablakpárkányon sorakozó virágokon. Az arcán egy pillanatra olyan kifejezés suhant át, mintha valami régen elveszített dolog sajdult volna fel benne.
– Jöjjön csak beljebb – biztatta Lilla. – Engem Lillának hívnak. És magát?
– Én… nem emlékszem – felelte halkan. Aztán, látva Lilla döbbent tekintetét, hozzátette: – Tényleg nem. Egy elhagyott telken találtak rám, összeverve, iratok nélkül, emlékek nélkül. Két hónapig feküdtem kórházban, de a memóriám azóta sem tért vissza. Azóta ott húzom meg magam, ahol éppen tudom.
Lilla elé tette a gőzölgő levest, mellé kanalat rakott, és friss kenyeret szeletelt. Egy nagy bögrébe mézes teát töltött.
– Egyen nyugodtan. Nem kell sietnie sehová.
A férfi némán vacsorázott. Minden falatot óvatosan, mégis mohón vett a szájába, mintha attól tartana, hogy az étel bármelyik pillanatban eltűnhet előle. Lilla vele szemben ült, és az ablakon túlra nézett. Odakint hideg, apró szemű eső permetezett, a szél rángatta az öreg nyárfa kopasz ágait, a kis konyhát pedig olyan melegség járta át, hogy még a régi, megszokott szomorúság is hátrébb húzódott benne.
Amikor a férfi befejezte az evést, Lilla elmosogatta utána a tányért, majd megkérdezte:
– Valahogy mégis szólítanom kellene. Mit mondjak?
– Nem tudom. Ahogy akarja. A kórházban Péternek hívtak – vonta el a száját egy keserű félmosolyra. – Nekem mindegy.
– Rendben – bólintott Lilla. – Holnap hozok magának néhány ruhát.
– Nem szükséges – vágta rá határozottan. – Én nem kérek semmit.
– Tudom – mondta csendesen Lilla. – De én szeretnék segíteni. Csak úgy. Muszáj mindig megvárni, amíg valaki kér, mielőtt jót teszünk vele?
A férfi később elment, Lilla azonban sokáig nem tudott elaludni. Az ágyban fekve hallgatta az eső dobolását, és azon töprengett, milyen különös is az élet. Nem is olyan régen még ő maga érezte úgy, hogy kicsúszott alóla a világ: amikor a férje egy másik nő miatt elhagyta, amikor el kellett adnia a régi otthonát, és mindent elölről kellett kezdenie. Neki legalább volt fedél a feje fölött, volt munkája, és maradt annyi ereje, hogy lassan, darabonként összerakja önmagát. Ennek az embernek viszont semmije sem volt. Még a saját neve sem.
Másnap a munkahelyén megkérte a kolléganőit, nézzenek otthon olyan férfiruhákat, amelyeket a férjeik már nem hordanak, de kidobni még sajnálnák. Az asszonyok megértően fogadták a kérését. Estére egy egész táskával gyűlt össze: két meleg ing, egy puha gyapjúpulóver, egy alig használt farmer, kényelmes sportcipő és egy könnyű őszi kabát.
Amikor a férfi megjelent vacsorára, Lilla átadta neki mindet.
– Fürödjön meg – mutatott a fürdőszoba felé. – Engedek meleg vizet.
A férfi tétovázott, de Lilla nem hagyta annyiban.
– Ne aggódjon, én addig a konyhában leszek. Magának pedig szüksége van rá, hogy rendbe szedje magát.
Sokáig maradt odabent. Lilla hallotta a víz zúgását, és maga sem tudta, miért, de mosolyognia kellett. Amikor végül kilépett a tiszta ingben, az arca mintha fiatalabbnak, világosabbnak látszott volna.
– Köszönöm, Lilla – mondta egyszerűen. – Maga nagyon jó ember.
– Én csak hétköznapi vagyok – felelte Lilla. – Csak tudom, milyen érzés idegennek lenni a saját életedben.
Aznap este ismét együtt ettek. Nem beszéltek sokat, mégis elmondta, hogy éjszakánként néha furcsa álmokra riad: gyereknevetést hall, egy nő hangját, és lát maga előtt egy szobát nagy ablakkal. Arcokra azonban nem emlékszik.
– A gyereknevetés jó jel – mondta Lilla. – Azt jelenti, hogy valahol van valaki, aki szereti magát.
Vacsora után a férfi megjavította a konyhaszekrény régóta ferdén álló ajtóit, amelyek már alig csukódtak. Lilla figyelte, milyen ügyesen jár a kezében a csavarhúzó, és elcsodálkozott: látszott rajta, hogy pontosan tudja, mit csinál.
– Honnan ért ehhez? – kérdezte.
– Fogalmam sincs – vont vállat. – A kezem emlékszik. Furcsa, nem? A fejem üres, de a kezem tudja a dolgát.
Később kicserélte a fürdőben a kiégett izzót, aztán a szobában rendbe hozta a konnektorokat. Lilla nézte, ahogy a kis lakása szinte észrevétlenül otthonosabbá válik, és egyszer csak megértette: nem akarja, hogy ez az ember visszamenjen a hideg betonra.
– Maradjon itt – ajánlotta fel egyik este. – Két szobám van, az egyiket szinte nem is használom. Itt kényelmesebb lenne, mint a lépcső alatt. Senki nem bántaná, senki nem kergetné el. Közben pedig kereshetne munkát.
A férfi hosszan nézett rá. Annyi hála volt abban a tekintetben, hogy Lilla szíve körül valami megenyhült.
– Köszönöm – sóhajtotta. – Ígérem, nem leszek a terhére. És munkát is találok. Kezem van, eszem is csak akad valamennyi.
Egy hét múlva már egy helybeli vállalkozónál dolgozott: háztartási gépeket javított. Amint a szomszédok hírét vették, milyen ügyes, sorra kérték, hogy segítsen egy-egy apróbb meghibásodásnál. Volt, aki négyezer forintot adott neki, más kétezret, és akadt, aki még többet is. Lassan lett annyi pénze, hogy bevásároljon, és ne érezze magát tehernek.
A legfontosabb mégis az volt, hogy esténként mindig Lillához tért vissza. Az asszony vacsorával várta, ő elmesélte, hogyan telt a napja, Lilla pedig nevetett a tréfáin. Így, észrevétlenül, egyre természetesebben kezdték egymást a nevükön szólítani.
A saját nevét végül ő választotta ki. Egyik éjjel arra riadt, hogy a fejében tisztán felcsendül egy hang: „Norbert… Norbert…” Megjegyezte, és reggel elmondta Lillának:
– Azt hiszem, engem Norbertnek hívnak. Valaki így szólított.
– Akkor hát Norbert – bólintott Lilla. – Szép név.