És ettől a naptól kezdve így is maradt.
Hónapok teltek el úgy, mintha mindig is együtt éltek volna. Norbert vacsorát készített, elé ment Lillának munka után, átvette tőle a nehéz szatyrokat, időnként virágot hozott neki minden különösebb alkalom nélkül. Ha esni kezdett, esernyővel várta a megállóban. Amikor Lillának fájt a feje, édes teát főzött, betakargatta egy puha pléddel, és csendben maradt mellette. Egyszer az asszony a tévé előtt, a vállára hajtva a fejét aludt el. Norbert két teljes órán át mozdulatlanul ült, nehogy felébressze.
Szerelemről nem beszéltek. A jövőt sem tervezték hangosan. Csak éltek egymás mellett, olyan természetességgel, mint egy régi házaspár, amelynek már nincs szüksége nagy szavakra ahhoz, hogy tudja, mi köti össze őket. Lilla egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy hosszú évek óta először nem érzi magát magányosnak. A lakásban megjelent egy férfi illatának nyoma, férfihang töltötte be a szobákat, időnként férfinevetés verte fel a csendet. Minden más lett: otthonosabb, melegebb, biztonságosabb.
Aztán egy reggelen Norbert felébredt, és egyszerre minden visszatért.
Az ágyon feküdt, a plafont nézte, miközben múltjának képei úgy peregtek előtte, mint egy régi film kockái. Látta a feleségét. A kisfiát. A negyedik emeleti lakásukat. A munkáját egy építőipari cégnél. Eszébe jutottak a veszekedések, a kibékülések, és az a borzalmas este is, amikor hazafelé tartott, és a házuk bejáratánál három idegen férfi állta útját.
Sokáig ütötték. Kíméletlenül, dühösen. Akkor sem értette, miért történik, és most sem talált rá magyarázatot. Csak arra emlékezett, ahogy arccal a sárba zuhan, ahogy reccsen valami a mellkasában, aztán mindent elnyel a sötétség. Amikor magához tért, már kórházban volt, emlékek nélkül.
A felesége bizonyára beleőrül az aggodalomba. És a fia… az ő kisfia, aki egy hónap múlva lesz ötéves. Norbert lassan felült, majd kiment a konyhába. Lilla már a reggelit készítette: paradicsomos rántottát sütött, friss teát öntött a csészékbe. Amikor meghallotta a lépteit, mosolyogva fordult hátra.
– Jó reggelt. Kipihented magad?
Norbert csak nézte őt. A világos haját, amelyet hanyagul összefogott a tarkóján. A virágmintás, kissé mulatságos kötényét. A kezét, amely annyira ismerős lett, mintha mindig is az életéhez tartozott volna. A torka összeszorult.
– Lilla – szólalt meg rekedten. – Eszembe jutott minden.
A kanál fémesen koppant a serpenyő szélén. Lilla mozdulatlanná dermedt, aztán lassan elzárta a tűzhelyet, és felé fordult. A tekintetében egyszerre volt félelem és megértés.
– Mondd el – kérte halkan.
Leültek egymással szemben az asztalhoz, és Norbert, immár a valódi önmagaként, mindent elmesélt. A feleségét. A gyerekét. Azt, hogy vissza kell mennie hozzájuk.
– Nem hagyhatom el őket – mondta tompa hangon. – Van egy fiam, Lilla. Vár rám. És a feleségem… biztosan nem találja a helyét az aggodalomtól.
Lilla végighallgatta, egyetlen szóval sem szakította félbe. Az ablak felé fordította az arcát, odakint éppen világosodni kezdett, ő pedig minden erejével arra figyelt, hogy egyenletesen vegye a levegőt.
– Igazad van – szólalt meg végül, amikor Norbert elhallgatott. – Vissza kell menned. Ők a családod.
– Lilla… – kezdte a férfi, de az asszony gyengéden közbevágott.
– Értem. Tényleg. Nem árultál el engem. Csak megtaláltad azt, amit elveszítettél. Mindketten tudtuk, hogy egyszer ez is megtörténhet.
Halványan elmosolyodott, de a mosoly alig érintette meg az ajkát. Aztán felállt az asztaltól.
– Összepakolom a holmidat. Kikísérlek. Indulnod kell.
Norbert mondani akart valamit, de Lilla már ki is ment a konyhából. Egy perccel később meghallotta, hogy sír. Halkan, visszafojtva, úgy, hogy ő ne vegye észre. De ő nagyon is hallotta.
Gyorsan összekészültek. Norbert magára vette azt a kabátot, amelyet Lilla az első estén adott neki, majd kézbe fogta a táskáját. Az ajtónál megállt, és megfogta az asszony kezét.
– Soha nem foglak elfelejteni – mondta. – Megmentetted az életemet. Ezekben a hónapokban te voltál hozzám a legközelebb. És… kérlek, bocsáss meg, ha egyszer képes leszel rá.
– Nincs miért megbocsátanom – felelte Lilla, és egyenesen a szemébe nézett. – Menj. Légy boldog.
Norbert kilépett a lépcsőházba, Lilla pedig becsukta mögötte az ajtót. Aztán háttal nekitámaszkodott a félfának, és úgy érezte, mintha cseppenként szivárogna ki belőle az élet.
Az elutazása utáni napok fakók és egyformák voltak. Lilla bejárt dolgozni, válaszolt a kollégák kérdéseire, mosolygott, amikor kellett. Esténként azonban a néma lakásba tért haza, ahol még mindig ott lebegett Norbert parfümjének illata. Nem sírt. Már könnye sem maradt. Csak valami mély, tompa üresség lakott benne, olyan nehéz, hogy legszívesebben lefeküdt volna, és soha többé nem kelt volna fel.
Egy hét múlva szabadságot vett ki. Bezárkózott a lakásba, behúzta a függönyöket, alig evett, ki sem ment az utcára. Naponta tizennégy órákat aludt, aztán felébredt, bámulta a plafont, majd újra álomba menekült. A lakást sűrű, kongó csend töltötte meg.
Nem sokkal később észrevette, hogy reggelente hányingere van.
A fürdőszoba padlóján ült, karjaival átölelte a térdét, és a fehér csempéket nézte. Szédült, a szíve vadul vert. Végül feltápászkodott, a tükör elé lépett, és hosszasan vizsgálta a saját arcát: sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.
„Terhes vagyok” – villant át rajta a gondolat, és egyszerre rémítette meg, meg töltötte el valami csendes, váratlan örömmel.
A közeli gyógyszertárban vett egy tesztet. Két csík jelent meg rajta. Többé nem maradt helye kétségnek.
Lilla a konyhaablaknál állt, és a szürke őszi eget figyelte. Benne egy új élet növekedett. Egy élet, amely élete legrövidebb, mégis legfényesebb időszakából maradt rá attól a férfitól, aki elment. Nem kereste Norbertet. A férfi döntött, ő pedig tiszteletben tartotta ezt a döntést.
Most azonban tovább kellett élnie. Jobban, mint valaha. Azért a gyermekért, aki hamarosan világra jön.
Lilla elhúzta a függönyöket, kinyitotta az ablakot, és beengedte a friss szelet. Citromos teát ivott, megevett egy almát, majd rákényszerítette magát, hogy kimenjen, és sétáljon egyet a parkban. Esténként apró babaholmikat varrt, és kötőtűt vett a kezébe.