apró babacipőket készített, és sorra olvasta a várandósságról szóló könyveket. Hosszú-hosszú idő után először érezte úgy, hogy az életének újra iránya van. Nem csak sodródik egyik napról a másikra: vár rá valaki, akiért erősnek kell lennie.
Egy hónappal később azonban telefonhívást kapott a városi kórházból.
– Jó napot kívánok. Lilla? – kérdezte egy udvarias, mégis feszült női hang. – Azt kérték, adjuk át önnek, hogy Norbert mindenáron látni szeretné. Nálunk fekszik, a kórházban.
Lilla szíve egy pillanatra mintha megállt volna, aztán vadul, fájdalmas erővel kezdett verni. Nem kérdezett semmit. Nem tudakolta, mi történt, mennyire súlyos, életben van-e. Csak magára kapta a kabátját, kirohant az utcára, leintett egy taxit, és az egész úton imádkozott. Némán, kétségbeesetten, úgy, ahogy talán még soha életében.
A kórházban egy nővér vezette el a kórteremig. Norbert az ágyon feküdt, a feje be volt kötve, az egyik karját gipsz tartotta mozdulatlanul. De a szeme nyitva volt. Tiszta, éber, élő tekintettel nézett rá.
– Lilla… – suttogta, amikor meglátta.
A nő leült mellé, óvatosan a kezébe vette az ép kezét, és két tenyere közé zárta, mintha attól félne, ha elengedi, a férfi megint eltűnik.
Norbert lassan, el-elakadva mesélte el, mi történt. Amikor hazament, a saját lakásában már egy idegen férfi élt a feleségével. Abban a pillanatban, ahogy meglátta, visszavillant neki minden: ez az ember volt az, aki két másik nagydarab alakkal együtt összeverte, majd egy elhagyatott területen magára hagyta. Mindannyian azt hitték, meghalt. A feleségének az új társa megtiltotta, hogy bárhol jelentse az eltűnését; az asszony pedig, úgy tűnt, nem is nagyon bánta, hogy a férje nyomtalanul eltűnt. Norbert azonban túlélte. Csakhogy hónapokra elveszítette az emlékezetét, és amikor kiengedték a kórházból, nem volt hová mennie, nem tudta, ki ő, honnan jött, kik várhatnák.
Azt is megtudta, hogy a fiú, akit addig a saját gyermekének hitt, valójában nem az övé. Annak a férfinak a vér szerinti fia, aki most a felesége mellett lakott az ő otthonában.
Norbert pontosan tudta, hogy az évekkel korábbi támadást szinte lehetetlen lenne bizonyítania. Ezért nem akart feljelentést tenni. Csak annyit követelt, hogy néhány napon belül hagyják el a lakását. Ám ők nem távoztak. Helyette újra rátámadtak. Ezúttal olyan súlyosan összeverték, hogy az intenzív osztályra került. Most viszont már nem úszhatják meg: a biztonsági kamerák felvételei mindent rögzítettek, és a rendőrségnek elegendő bizonyítéka van ellenük.
– Azt hittem, a családomhoz térek vissza – mondta Norbert halkan. – Azt hittem, vártak rám, aggódtak értem, kerestek. Közben ők már egészen más életet éltek. Hazugság volt minden.
A hangja megremegett. Lilla csak szorította a kezét, és nem talált szavakat. Mit lehet mondani valakinek, akitől nemcsak az emlékeit, hanem az addigi életét is elrabolták?
– Beadom a válókeresetet – folytatta Norbert kis idő múlva. – Amint kiengednek innen. Nem akarok többé tudni róluk. Senkiről közülük. Szabad vagyok, Lilla.
Ránézett, és abban a pillantásban annyi gyengédség volt, hogy Lilla kénytelen volt félrefordítani a fejét. Attól félt, ha tovább nézi, zokogni kezd.
– Maradsz mellettem? – kérdezte a férfi. – Azok után is, amit veled tettem? Hogy elmentem, hogy magadra hagytalak… meg tudsz nekem bocsátani?
Lilla közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta.
– Norbert – mondta csendesen –, gyermeket várok.
A férfi mozdulatlanná dermedt. Aztán lassan megtelt könnyel a szeme. Megpróbált feljebb ülni az ágyban, de a fájdalom visszakényszerítette.
– Komolyan mondod? – csuklott el a hangja. – Nekünk… gyermekünk lesz?
Lilla bólintott. Norbert ekkor sírni kezdett. Nem szégyellte, nem próbálta elrejteni. A könnyei végigcsorogtak az arcán, közben pedig olyan tiszta, fényes mosoly jelent meg rajta, hogy Lilla sem tudta tovább visszatartani a könnyeit.
– Gyógyulj meg minél hamarabb – suttogta könnyein át. – Nagyon szükségünk van rád.
Norbert egyszerre nevetett és sírt. Úgy nézte őt, olyan végtelen szeretettel, hogy Lilla szíve majd megszakadt a boldogságtól.
– Rendbe jövök – ígérte. – Mindent megteszek, hogy boldog légy. Te is, és a kisbabánk is. Soha többé nem hagylak el.
És megtartotta az ígéretét.
Fél év múlva összeházasodtak. Nem volt nagy lakodalom, sem fényűző ünnepség. Egy külvárosi kis kávézóban tartották, néhány közeli baráttal és munkatárssal. Lilla egyszerű fehér ruhát viselt, amelyet egy ügyes varrónő készített neki méretre. Norbert új öltönyt vett fel, és az már tökéletesen állt rajta, mert időközben visszaszedett néhány kilót, megerősödött, és lassan újra olyan lett, mint régen.
Az ötemeletes ház asszonyai, amikor megtudták, hogy Norbert egyáltalán nem szegény csavargó, hanem egykor egy, az egész vármegyében dolgozó építőipari vállalkozás tulajdonosa volt, csak hüledeztek, sóhajtoztak, és egymásnak adták tovább a hírt. Erzsébet néni a kendőjét igazgatva csóválta a fejét.
– Jaj, Lillácskám, hát micsoda szerencséd van neked! Mi meg, vén bolondok, majdnem elszalasztottuk ezt a boldogságot – mondta jóindulatú kacsintással.
Lilla erre csak mosolygott. Ő pontosan tudta, hogy mindehhez a szerencsének kevés köze volt. Egyszerűen egy napon meglátott egy elveszett emberben egy embert, és kezet nyújtott neki. A szeretet pedig, akár egy tavaszi virág, ott bontott szirmot, ahol senki sem számított rá.
Most már olyan otthonuk volt, amelyet átjárt a melegség és a nevetés. A baba hamarosan megszületett, Norbert pedig már jó előre megvette a kiságyat és a babakocsit. Lilla közben gondosan válogatta az apró, de fontos holmikat: takarókat, pelenkákat, kis üvegeket, puha rugdalózókat.
Esténként együtt ültek a konyhában. Teát ittak málna lekvárral, amelyet Lilla még nyáron főzött be, és a jövőről beszélgettek. Arról, hogyan nevelik majd a fiukat vagy a lányukat. Hogy egyszer vesznek egy kis házat a városon kívül, almafákat ültetnek a kertbe, és többé soha nem engedik, hogy bármi elszakítsa őket egymástól.
– Tudod – szólalt meg egyszer Norbert, miközben a feleségét nézte –, amikor rám találtál, semmire sem emlékeztem. Tényleg semmire. De a szemedet megjegyeztem. Arra emlékszem, hogy felnéztem a lépcső alól, te ott álltál, és néztél rám. Nem volt benned félelem. Csak jóság. Akkor éreztem először, hogy biztonságban vagyok.
Lilla a vállára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.
– Mindig biztonságban leszel – suttogta. – Most már együtt vagyunk.
Odakint hűvös májusi eső kopogott az ablakon, de a régi ötemeletes ház harmadik emeleti kis lakásában meleg és béke honolt. Mert ott szeretet lakott. Igazi, erős szeretet, amely nem retten meg sem elválástól, sem veszteségtől, sem nehéz időktől.
Az ilyen szeretet akkor érkezik, amikor az ember a legkevésbé várja. És ha egyszer megérkezik, örökre marad.