A rendőrök azonnal közbeléptek: nekiszorították Gábort a falnak, hátracsavarták a karját, és rákattintották a bilincset.
Nikolett hisztérikus sikításban tört ki.
– Nem vihetik el csak így! Ez az ő háza!
Eszter ekkor nézett rá először igazán. Az ajka szélén alig észrevehető, fáradt mosoly jelent meg.
– Nem, Nikolett. Ez a ház soha nem volt az övé.
Tamás újabb iratot húzott elő a mappájából, és az asztalra tette. A tulajdoni lapon egyetlen név szerepelt: Eszteré. Az ingatlant már három évvel azelőtt megvette, hogy Gábor egyáltalán belépett volna az életébe. A vételár egy olyan befektetésből származott, amelyet még az édesapjával együtt indított.
Erzsébet asszony kirántotta az ügyvéd kezéből a papírokat.
– Ez hamisítvány! A fiam tartja fenn ezt az egész házat!
– A fia még az ingatlanadót sem fizeti – felelte Tamás higgadtan. – És a tulajdonos a mai nappal visszavonja az önök engedélyét arra, hogy továbbra is itt tartózkodjanak.
Nikolett arca megdermedt.
– Ki akarsz dobni minket?
– Tizenöt percük van arra, hogy összepakolják a ruháikat és azokat a személyes holmijaikat, amelyekről igazolni tudják, hogy valóban az önök tulajdonát képezik.
A lakópark biztonsági emberei felkísérték őket az emeletre.
Ebben a pillanatban Gábor telefonja, amely még mindig az asztalon hevert, vad rezgésbe kezdett. Egyik hívás érkezett a másik után.
Az igazgatóságtól.
A jogi osztályról.
Egy külső könyvvizsgálótól.
És egy olyan számról is, amelyet Gábor túlságosan jól ismert.
Maga a vezérigazgató kereste.
Eszter rápillantott a kijelzőre, de nem nyúlt a készülékhez. Tamás mellé lépett, és halk hangon megszólalt:
– Az ellenőrök megtalálták az átutalásokat. Holnap be fogják idézni.
Eszter csak bólintott.
– Számítottam rá.
– Van még valami – tette hozzá Tamás. – A részvényvásárlás ma délután lezárult.
Eszter csendben nézett rá.
– Mekkora hányad?
– Ötvenhárom százalék.
Aznap este először valódi mosoly jelent meg Eszter arcán.
Gábor erről még mit sem tudott. Őt abban a pillanatban azért vitték el bilincsben, mert bántalmazta azt a nőt, aki délután óta irányító befolyással rendelkezett abban a vállalatban, ahol ő addig érinthetetlennek hitte magát.
És mindez még messze nem volt a legrosszabb hír, amely másnap reggel várt rá.
Másnap hajnali hatkor Gábor kilépett az ügyészség épületéből. Az inge gyűrött volt, az arca sápadt, az állkapcsa görcsösen megfeszült.
Távoltartási végzést rendeltek el ellene, amely megtiltotta, hogy Eszter közelébe menjen. Egy percet sem aludt. Az ügyvédje világosan közölte vele: a videóra rögzített pofon, a korábbi orvosi látleletek és az, hogy egy székkel akart rátámadni Eszterre, szinte lehetetlenné teszik a védekezést.
Ráadásul a hatóságok olyan adatokat is kaptak, amelyek a cégnél elkövetett lehetséges vagyon elleni visszaélésekre utaltak.
Gábornak azonban csak egyetlen gondolat járt a fejében.
Meg kell tartania az állását.
Amíg pénzügyi igazgató marad, addig megengedhet magának jobb ügyvédeket. Segíthet az anyjának és a húgának. Talán még arra is találhat valamilyen módot, hogy Eszterrel alkut kössön.
Taxiba ült, és a Váci úti üzleti negyed felé vitette magát. Amikor belépett a cég irodaházába, senki sem köszönt neki úgy, mint korábban. Azok az alkalmazottak, akik régen azonnal felálltak, ha elhaladt mellettük, most félrenéztek. Két asszisztensnő összesúgott a pult mögött.
A recepción nem a megszokott belépőkártyáját kapta vissza, hanem csak egy ideiglenes kártyát nyújtottak át neki. A vezetői emeletre szóló jogosultságát ugyanis már letiltották.
– A tárgyalóban várják önt – mondta a recepciós kimért hangon.
Gábor gyomra görcsbe rándult, amikor belépett a terembe.
A hosszú asztalnál már ott ült a vezérigazgató, két vállalati jogász és a belső ellenőrzés vezetője.
– Gábor – kezdte a vezérigazgató –, tegnap este bizonyítékokat kaptunk arról, hogy ön fizikai erőszakot követett el. De nem ez az egyetlen ok, amiért ma itt ülünk.
Az egyik ellenőr bekapcsolta a kivetítőt. A falon egymás után jelentek meg az átutalások.
Szépségklinikai számlák.
Repülőjegyek.
Luxusmárkás táskák.
Nikolett autójának havi törlesztőrészlete.
Minden tételt a cég operatív számláiról fizettek ki, és reprezentációs költségként könyveltek el.
Gábor úgy érezte, elfogy körülötte a levegő.
– Ezt meg tudom magyarázni.
– Akkor kérem, magyarázza meg a meghamisított számlákat is – szólalt meg az egyik jogász. – És azokat a digitalizált aláírásokat, amelyeket engedély nélkül használtak fel.
Gábor mereven bámulta a kivetített dokumentumokat.
Ekkor értette meg igazán, hogy nincs menekvés.
Azok az iratok, amelyeket Eszter előző este a fazékba dobott, csak másolatok voltak. Az eredeti digitális fájlok már hetek óta a belső ellenőrzés szerverein voltak.
– Én… vissza akartam fizetni a pénzt.
– Tizennyolc hónap alatt több mint nyolcvanmillió forintot vont el a vállalattól.
Gábor felpattant a székéből.
– A családom tőlem függött!
A vezérigazgató tekintete megvetően villant.
– Ettől a cég vagyona még nem válik az ön magánvagyonává.
Gábor térdre rogyott az asztal mellett.
– Kérem. Ne rúgjanak ki. Adjanak időt. Bármit aláírok. Eladok mindent, amit csak kell.
Senki nem felelt.
Ekkor kinyílt az ajtó.
Magas sarkú cipő koppanása visszhangzott végig a tárgyalóban. Gábor lassan oldalra fordította a fejét.
Eszter lépett be.
Elefántcsontszínű nadrágkosztümöt viselt, a haját szorosan hátrafogta, a kezében pedig egy iratmappa volt. Az arcán lévő véraláfutást nem próbálta sminkkel eltakarni.
Nyugodtan odament az asztalfőhöz, és leült.
Gábor többször pislogott, mintha nem hinne a szemének.
– Te mit keresel itt?
A vezérigazgató felállt.
– Ortega Eszter asszony az új többségi tulajdonosi csoport képviselője.
Gábor ideges, hitetlen nevetést hallatott.
– Ez lehetetlen.
Eszter kinyitotta a mappáját.
– Az elmúlt három évben egy befektetési társaságon keresztül fokozatosan felvásároltam több kisebbségi tulajdonos részesedését. A tranzakció tegnap zárult le. Jelenleg ötvenhárom százalékkal rendelkezünk.
Gábor úgy nézett rá, mintha egy idegent látna maga előtt.
– Miért nem mondtad el nekem soha?
– Mert soha nem kérdeztél a munkámról – válaszolta Eszter halkan, de keményen. – Számodra én csak az a nő voltam, akinek haza kellett mennie, és vacsorát főzni neked.
A tárgyalóra nyomasztó csend telepedett.
Eszter ezután nyugodtan folytatta.