— Tegnap beszéltem anyámmal, Eszter. Nem csak futólag, hanem hosszan, komolyan. Arra jutottunk, hogy ideje lenne hozzánk költöznie.
Gábor úgy vetette oda ezt a mondatot, mintha csupán a hétvégi programról vagy az időjárásról tenne említést. Kényelmesen elnyúlt a széles fotelben, és unott mozdulatokkal váltogatta a tévécsatornákat. A képernyő fakó fénye időnként kiemelte a félhomályból elégedett arcát, rajta azzal a halvány, önhitten nyugodt mosollyal. Úgy hangzott az egész, mintha valami magától értetődő döntést közölne, amelyhez nincs szükség kérdésre, vitára vagy beleegyezésre.
Eszter a könyvszekrény előtt állt, és óvatosan törölgette a port a régi regények gerincéről. A keze egyszer csak megállt a levegőben. A rongy mozdulatlanul simult az ujjai közé, a szoba levegője pedig egy pillanat alatt olyan sűrűvé vált, mint vihar előtt. Nem fordult hátra. Hagyta, hogy Gábor szavai ott lebegjenek közöttük, hogy a férfi maga is meghallja bennük a pimaszságot és a súlyt.
Mivel nem kapott választ, Gábor ezt nyilván beleegyezésnek vette, mert már folytatta is:
— Gondold csak végig. Mit csináljon ott egyedül azon a kis településen? Már nem olyan az egészsége, hol a dereka fáj, hol a vérnyomása ugrál. Nekünk meg itt van ez a nagy lakás, egy egész szoba üresen áll. Minek szenvedjen magában? Ha anya beköltözik, róla is gondoskodva lesz, mi pedig nyugodtak lehetünk, mert szem előtt van.
Megállapodott valami régi filmen, aztán letette a távirányítót. Tekintete Eszter felé siklott; láthatóan arra számított, hogy a nő most majd elismerően bólint, és megdicséri a körültekintését. A fejében már ott sorakoztak a képek: esték az anyja fasírtjával, meleg szavakkal, jó tanácsokkal, és azzal a feltétel nélküli pártolással, amelyet tőle mindig megkapott.
Eszter lassan visszatette a kezében tartott apró bagolyszobrocskát a polcra, majd megfordult. A mozdulatai nyugodtak voltak, szinte színpadiasan kimértek; semmi nem árulta el, hogy belül akár egyetlen idegszála is megrezzent volna.
— Arra jutottunk? — kérdezte halkan. A hangja csendes volt, mégis úgy csengett a szobában, mint a vékony kristály. — Kérlek, pontosítsd, kiket takar ez a „mi”.
Gábor homloka összerándult. Ismerte már ezt a hűvös árnyalatot Eszter hangjában; rendszerint vihar követte. De ő előre felkészült, érveket gyűjtött, és nem akart meghátrálni.
— Hát én meg anya. Átbeszéltük, mérlegeltük. Először persze tiltakozott, mondta, hogy nem akar a terhünkre lenni. De meggyőztem. Azt mondtam neki, hogy te biztosan nem bánod. Már elkezdte összepakolni a legfontosabb holmijait.
Megpróbált rámosolyogni. Azzal a mosollyal, amely máskor gyakran elég volt ahhoz, hogy Eszter ellenvetései elcsituljanak. Most azonban nem ért semmit. Eszter egyenesen nézett rá, a pillantása hideg volt és metsző, akár egy penge.
— Vagyis te és az édesanyád eldöntöttétek, hogy ő ezentúl az én otthonomban fog élni — mondta lassan, minden szót külön megnyomva. — Te megnyugtattad, hogy én majd örülni fogok ennek. Ő már csomagolja a bőröndjeit. És az én véleményem, Gábor, ebben a ragyogó tervben felmerült egyáltalán? Vagy elég lett volna akkor szólnod, amikor már ott áll az ajtóban?