— Eszter, most már elég legyen, jó? — Gábor hangja hirtelen keményebb lett, mintha védekezésből támadásba fordult volna. — Miféle „te otthonod”? Család vagyunk, nem? Ami van, az közös! Ez nem valami szeszély, hanem kényszerhelyzet. Azt akarod, hogy az anyám, egy idős asszony, egyedül senyvedjen ott a világ végén, miközben nálunk bőven lenne hely?
Felugrott a fotelből, és Eszter keze után nyúlt. A tekintete könyörgővé vált, de Eszter túlságosan jól ismerte már ezt a jelenetet. Gábor régi módszere volt: úgy beállítani őt, mintha szívtelen lenne, hogy aztán a bűntudat súlya alatt engedjen.
— Ráadásul segítene is nekünk! — folytatta gyorsan. — Te esténként hulla fáradtan érsz haza, semmihez sincs erőd. Így meg várna a meleg vacsora, rend lenne, tisztaság. Az én anyám nem olyan, aki egész nap a kanapén heverészik. Nekünk is jobb lenne, nem érted?
Eszter finoman, de félreérthetetlen határozottsággal kihúzta a kezét az övéből. A szeme egy pillanatra sem rebbent.
— Nem érdekel, te mit szeretnél — mondta jegesen. — Ez az én otthonom, és én döntöm el, ki lakhat benne. A te édesanyád nincs ezen a listán.
— Ezt most komolyan mondod? — Gábor hangja megbicsaklott a felháborodástól.
— A kérdést lezártnak tekintem — vágta rá Eszter. — Hívd fel Juditot, és mondd meg neki, hogy pakolja ki a bőröndöket.
A mondat súlyosan hullott közéjük, akár kavics a mozdulatlan vízbe. Gábor csak bámulta őt, az arca lassan elszíneződött; a döbbenetet előbb zavar, majd nyers harag váltotta fel. Könnyekre számított, kiabálásra, magyarázkodásra, bármi másra — csak erre a nyugodt, áttörhetetlen elutasításra nem.
— Ez… ez most ultimátum akar lenni? — préselte ki magából, mintha alig kapna levegőt.
— Nem. Ez döntés — felelte Eszter, és már nem is nézett rá. Visszafordult a könyvespolchoz, és tovább rendezgette a köteteket. Mozdulatai feltűnően lassúak és kimértek voltak, mintha ezzel is jelezné: számára a beszélgetés véget ért.
— Ez az én lakásom is! — robbant ki belőle Gábor. — Együtt élünk itt! Nekem is jogom van beleszólni!
— Ahhoz van jogod, hogy odaköltözz az anyádhoz — szakította félbe Eszter változatlan nyugalommal. — Segíthetsz neki ott, a faluban. Ez a te választásod. Itt viszont az én szabályaim érvényesek.
Gábor elhallgatott. Nem azért, mert elfogadta, amit hallott, hanem mert rájött: falba ütközött. Olyan falba, amelyet nem lehet sem könyörgéssel, sem szemrehányással áttörni.
A következő napok elviselhetetlenné váltak. Ugyanabban a lakásban mozogtak, mégis mintha két külön világban éltek volna. Gábor látványosan csapkodta a szekrényajtókat, vacsora közben nagyokat sóhajtozott, elejtette a kanalat, zajt csapott minden mozdulatával. Várta, hogy Eszter meginogjon. De ő némán evett, tekintetét a tányérjára szegezte, mintha a férje ott sem lenne a szobában.
Aztán megkezdődött a telefonos hadjárat. Gábor minden este felhívta az anyját, természetesen a nappaliban, természetesen olyan hangerővel, hogy Eszter egyetlen szót se mulasszon el. Egyszemélyes előadás volt, gondosan megkomponált jelenetekkel.
— Anya, megint ugrál a vérnyomásod? Hát ez borzasztó… Bevetted a gyógyszert? Hogyhogy nincs, aki elmenjen a patikába? — a hangja tele volt aggodalommal, de minden szó mögött ott vibrált a feleségének szánt szemrehányás.
Eszter a laptopja előtt ült, és nem emelte fel a fejét. Mindent hallott: a fájós térdekről, a csöpögő csapról.