— Eszterkém, mondd csak, hogy vagy? Már régóta készülök felhívni, de valahogy sosem jött össze…
A telefonból áradó hang olyan lágy volt, olyan gondoskodónak tűnt, mintha mézet csorgattak volna kanálról. Eszter a közjegyzői iroda előtt állt az utcán, kezében az iratokkal teli mappával, és némán hallgatta. Három év alatt egyszer sem keresték így. Egyetlen „szervusz”, egyetlen „mi van veled” sem jutott neki. A családi ebédeken Erzsébet asszony többnyire úgy nézett át rajta, mintha üvegből lenne. Most meg hirtelen: Eszterkém.
— Jó napot, Erzsébet asszony.
— Itt üldögélünk Józseffel, teázgatunk, és éppen rólatok beszélgettünk Leventével. Úgy hiányoztok! El sem hiszed, tegnap nekiálltam pitét sütni. Meggyeset, tudod, a kedvencedet, hiszen én emlékszem, mennyire szereted a meggyes süteményeket. Egy egész tepsivel lett belőle. Ketten úgysem bírjuk megenni. Nem jönnétek át? Minek kínlódni azokkal az albérletekkel, nálunk van hely bőven, megterítünk szépen, leülünk, beszélgetünk családi módra…
Eszter lassan visszacsúsztatta a mappát a táskájába. Mikor lett ő bárkinek is a „kedvence” ebben a családban? És a meggy? Az is hazugság volt. Erzsébet asszonyt soha nem érdekelte, mit szeret Eszter és mit nem. Miért is érdekelte volna?
— Rendben — felelte Eszter. — Elmegyünk.
Letette a telefont, aztán még néhány másodpercig mozdulatlanul maradt. Egy nő haladt el mellette kutyával. Az úton elsuhant egy autó. A szeptemberi levegőben ázott avar és távoli eső szaga keveredett.
Harminckétmillió forint. Háromszobás, régi polgári lakás a belvárosban. Végrendelet, amelyet Júlia néni három hónappal korábban írt alá, pár héttel a halála előtt.
Szóval erről van szó.
Júlia nénivel valóban közel álltak egymáshoz, még ha nem is találkoztak naponta. Apja unokatestvére volt, egyedül élt a város túlsó felén. Szerény nyugdíj, semmi felesleges költekezés, semmi panaszkodás az élet miatt. Eszter kéthetente meglátogatta: vitt neki élelmiszert, segített kiváltani a gyógyszereit, vagy egyszerűen csak leült mellé, és hallgatta a történeteit. Júlia néni mesélt a fiatalságáról, a gyárról, a férjéről, aki már régen meghalt, meg a fiáról, aki elköltözött, és azóta alig adott életjelet magáról. Olyan asszony volt, aki rengeteg mindent megőrzött az emlékezetében, de alig panaszkodott.
Az utolsó évben, amikor már szinte fel sem tudott kelni, Eszter minden műszak után elment hozzá. Fáradtan érkezett, még a munkaruhájában, leült az ágy mellé húzott hokedlire, és beszélgettek. Mindenről, meg közben semmi különösebbről.
Arról, hogy a rendelőben megint nincs elég fertőtlenítő lámpa. Arról, hogy Levente már három hete ígérgeti, hogy megjavítja az albérletben csöpögő csapot. Arról is, hogy az anyósa ismét pont a közös vacsorájuk közepén telefonált a fiának, majd húsz percen át beszélt vele, Eszter pedig közben egyedül kanalazta a kihűlt levest.
Júlia néni figyelmesen hallgatta, nem szólt közbe. Aztán egy alkalommal csak ennyit mondott:
— Te, Eszter, túl sok mindent nyelsz le. Én is így voltam vele fiatalon. Aztán egyszer hátranéztem, és rájöttem, hogy közben elmentek az évek.
Eszter akkor legyintett. Minden rendben lesz, majd megoldódik. Inkább megszokásból hitte, mint meggyőződésből.
Péntek este mentek át vacsorára.
Erzsébet asszony már az ajtóban várta őket: szélesre tárt karral, hatalmas mosollyal, kakasos kötényben. Elsőként Esztert ölelte meg. Eszter nem emlékezett rá, hogy az anyósa valaha is átkarolta volna.
— Hát megjöttetek végre! Istenem, de jó! Eszterkém, te lefogytál? Olyan sápadt vagy. Ez a ti munkátok, ez az egészségügy, hát semmi kímélet nincs benne. József, gyere már, nézd, kik érkeztek!
József úr kidugta a fejét a szobából, elmormolt egy „sziasztok”-ot, majd vissza is húzódott. Nem volt rosszindulatú ember, inkább csak csendes. Negyven éve élt Erzsébet asszony mellett, és ezalatt tökéletesen megtanulta, hogy jobb, ha nem avatkozik semmibe.
A konyhában tényleg piteszag terjengett. Ez legalább igaz volt. Erzsébet asszony valóban sütött: az asztalon három tányéron felvágottak sorakoztak, mellettük salátástál állt, a tepsiben pedig meggyel töltött háromszögek várakoztak. Levente azonnal felélénkült. Már nyúlt is a sütemény után, nevetett valamin, amit az anyja mondott, és láthatóan kiengedett. Itt mindig ellazult, a szülei lakásában. Ez volt az ő biztonságos közege: ismerős, átlátható világ, ahol az anyja mindent tudott, és mindent el is döntött.
Eszter ülve figyelte, ahogy az anyósa salátát szed Levente tányérjára. Az ő kicsi fia. Harmincegy éves férfi, az anyja pedig uborkát pakol elé, és azt mondogatja: „Edd csak, edd, mindig úgy szeretted az uborkát.”
Három év alatt Eszter megtanult láthatatlanná válni ennél az asztalnál. Röviden válaszolni. Nem kezdeményezni. Nem remélni semmit.
Aznap este azonban más volt a levegőben.
Erzsébet asszony újra meg újra rápillantott. Gyorsan, fürkészve, valami különös hunyorítással. Teát töltött neki. Közelebb tolta a pitét. Minden második mondatában elhangzott az „Eszterkém”, mintha ízlelgetné ezt a megszólítást, mintha gyakorolná, hogyan kell kimondani.
— És mondd csak, sikerült már eligazodnod azokban az ügyekben? — kérdezte aztán látszólag mellékesen, miközben vajat kent a kenyérre. — Közjegyző, papírok, hivatalos dolgok… az embernek ettől biztosan zsongani kezd a feje.
Eszter ránézett.
— Sikerült.
— Na, ennek örülök, így is kell. — Erzsébet asszony olyan arccal bólogatott, mintha mindent átlátna. — Tudod, éppen azon gondolkodtam, hogy egyedül aligha könnyű ezt az egészet kézben tartani. Egy lakás nagy felelősség. Adó, rezsi, felújítási alap, karbantartás… A pénz meg, hát, nem fial magától, igaz? Kell hozzá szem, tapasztalat, valaki, aki ért az ilyesmihez. Nálunk például ott van Gábor.