Eszter nagyon is tudta, ki az a Gábor. A sógornő férje. Nyolc év alatt legalább öt különböző „nagy lehetőséget” próbált ki: árult mobiltelefonokat, szaunákat akart építeni, mézet vásárolt fel nagy tételben, összerakott valami alkalmazást „a lakóközösségeknek”, tavaly nyáron pedig ünnepélyesen bejelentette, hogy autómosót nyit.
— Gábor igazán otthon van az üzleti ügyekben. Jó esze van, és a keze sem áll ügyetlenül — nevetett fel Erzsébet asszony a saját tréfáján. — Ő okosan forgatná meg azt a pénzt. Tisztességes kamattal, családon belül.
Levente mellette helyeslően bólogatott. Mindig ezt csinálta, ha az anyja beszélt. Mintha nem is döntés lett volna nála, inkább valami beidegződés.
— A nagynénéd lakását is ki lehetne adni ismerősökön keresztül — folytatta Erzsébet asszony. — Azt akár én magam kézbe venném. Vannak megbízható embereim, rendesen dolgoznak. Neked nem kellene idegenekkel bajlódnod, minden a családban maradna…
Eszter elvett egy szelet pitét. A meggy savanykás volt, pont olyan, amilyennek lennie kellett. Lassan rágta, közben kinézett az ablakon a szürke, szeptemberi égre, és eszébe jutott, amit Júlia néni egyszer mondott neki: „A jóságot többnyire akkor veszik észre, amikor már árcédula lóg rajta.”
Erzsébet asszony csak beszélt tovább. Hangja simán, magabiztosan hömpölygött, úgy, ahogy azok szoktak beszélni, akik fejben már régen eldöntötték a választ, és csak a beleegyező bólintásra várnak.
Odakint az udvari nyárfáról levált az első sárga levél.
Eszter letette a csészéjét.
— Hiszen mi nem vagyunk idegenek nektek — mondta tovább Erzsébet asszony, és összefonta a karját a mellkasán, olyan arccal, mintha az imént valami különösen bölcset fogalmazott volna meg. — A család a legfontosabb. Szegény nagynénéd, Isten nyugosztalja, biztosan ő is azt akarná, hogy a pénz hasznos helyre kerüljön, ne csak ott álljon parlagon.
Eszter ránézett.
Júlia néni, aki huszonnyolcezer forint körüli nyugdíjból élt. Júlia néni, aki két éven át ugyanazt a papucsot stoppolgatta. Aki nem fösvénységből vigyázott minden apróra, hanem mert a gyerekkorából hozott háborús szűkösség beleégett a mozdulataiba. Hát ő „biztosan ezt akarná”. Erzsébet asszony, aki három év alatt arra sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, hogyan hívják ezt a nagynénit, most egyszerre pontosan tudta, mire vágyott volna.
— Értem — mondta Eszter.
Csak egyetlen szó volt. Mégis volt benne valami, amitől Levente oldalra sandított rá, Erzsébet asszony pedig egy pillanatra elakadt.
— Na, akkor meg is beszéltük! — kapta fel gyorsan a fonalat az anyósa, és tenyerével rácsapott az asztalra. — Gábor jövő kedden ráér, össze lehet ülni vele, rendesen átbeszélni mindent. Elmagyarázza majd, miről van szó. Okos ember, meglátod te is.
— Mi semmit sem beszéltünk meg, Erzsébet asszony.
Csend ült az asztalra. Még József úr is felnézett, pedig addig némán rágott, és úgy tanulmányozta a terítő mintáját, mintha abban rejtene valami menekülőutat.
Erzsébet asszony mosolyt erőltetett az arcára, de az a mosoly késve érkezett, mint amikor valaki nem azonnal érti meg a tréfát.
— Eszterkém, ugyan már. Hiszen elmondtam: családiasan, becsületesen történne minden.
— Elmondta — bólintott Eszter. — Én pedig meghallottam.
Gondosan összehajtotta a szalvétáját, és a tányér mellé tette. A keze nyugodt maradt. Ez a nyugalom még őt magát is meglepte. Három évvel korábban bizonyára elvörösödött volna. Vagy kapkodva magyarázkodni kezd, félmondatokba botlik, mentegetőzik. Csakhogy három év hosszú idő. Három év alatt sok mindent megtanul az ember.
— A pénzt nem fogom befektetni sehová. Sem Gábor vállalkozásába, sem másba. A lakást pedig nem adom ki az önök ismerősein keresztül.
Levente megrándult mellette.
— Eszter, várj már, hiszen meg sem hallgattad rendesen. Anya elmondta, hogy ez jó lehetőség, nem csak úgy a levegőbe beszél…
— Levente — fordult felé Eszter. — Te hallod magadat?
A férfi elnémult. Előbb az anyjára nézett, aztán a feleségére. Majd megint az anyjára, mintha onnan várná a súgást.
Ebben az egyetlen pillantásban benne volt minden. Az egész házasságuk, egyetlen szemmozdulatba csomagolva.
Erzsébet asszony megérezte, hogy a beszélgetés rossz irányba fordul, ezért másfelől próbált közelíteni. Hátradőlt a széken, sóhajtott egyet; fáradtan, már-már sértetten.
— Jól van. A pénz a te dolgod, abba nem szólok bele. De a lakást miért hagynátok üresen? Biztosan ráférne már a felújítás, ennyi év alatt minden lepusztul. Legalább a költözésben hadd segítsünk. József férfiember, Leventével együtt megoldanák… Hiszen mondom, nem idegenek vagyunk.
— Három éven át még köszönni sem voltak hajlandók nekem.
Halkan hangzott el. Szinte hétköznapian. Eszter nem tervezte, hogy ezt most kimondja; egyszerűen csak előkerültek a szavak, maguktól.
Erzsébet asszony szája résnyire nyílt.
— Nem köszöntek — ismételte Eszter. — Az esküvőn odament Leventéhez, megölelte, azt mondta neki: „Kisfiam.” Rám rá sem nézett. A borítékot letette az asztalra. Később kinyitottam: üres volt. Tavaly januárban összefutottunk a lépcsőházukban. Én köszöntem, maga pedig elfordította a fejét. Egészen nyíltan, látványosan. Ott álltam, és a hátát néztem.
— Ugyan, lehet, hogy nem hallottam…
— Három egymást követő évben nem hallotta?
József úr köhintett egyet, aztán csendben felállt az asztaltól. Kiment az előszobába, és behúzta maga mögött az ajtót. Bölcs ember volt.
Levente úgy ült a helyén, mint akire valami súlyos tárgy zuhant, és még mindig nem érti, hogyan kerülhetett alá.
— Eszter, hagyd már abba — szólalt meg végül. — Minek ezt most előhozni? Jó, volt ilyen, de… anya néha nyers, te is tudod. Ez még nem jelenti azt, hogy…
— Pontosan azt jelenti, amit jelent, Levente.