A férjem ökle olyan erővel csapódott le a konyhaasztalra, hogy a kedvenc, virágmintás tányérom felugrott, majd kettérepedt. A zabkása maradéka szétfröccsent a hófehér csipketerítőn, ronda foltokat hagyva maga után, de abban a pillanatban a tönkretett anyag egyáltalán nem érdekelt. Némán, dermedten bámultam a saját férjem vörösre gyúlt, verejtéktől gyöngyöző arcát.
— Add ide a megtakarításaidat, hallod?! Sajnálod a pénzt a gyerekem egészségére?! — üvöltötte Zoltán, miközben vastag, kék erek dagadtak ki a nyakán. A nyála az arcomba fröccsent, én pedig úgy ültem a széken, mintha odaszögeztek volna. — Judit, órákon múlik minden! Ha holnap reggelig nem fizetjük ki a klinikát, visszafordíthatatlanná válik az egész! Felfogod ezt a makacs fejeddel?! A feleségem vagy, ami a tiéd, az a család pénze is, és kötelességed odaadni!
A kis konyhánk levegője egyetlen pillanat alatt nyomasztóvá sűrűsödött. Zoltánból áradt a rémület, keveredve valami olcsó, fojtó parfüm szagával. Fölém magasodott, zihálva, rekedten vette a levegőt, akár egy dühös főnök, aki rajtakapott beosztottját vonja felelősségre. A tekintetében azonban nyoma sem volt könyörgésnek vagy kérésnek. Csak pimasz, megkérdőjelezhetetlen követelés ült benne.
A szívem úgy kalapált, mintha a torkomba szorult volna. Három és fél millió forint. Az én saját pénzem, amelyet keserves munkával tettem félre. Ötvennyolc éves vezető közgazdászként dolgoztam egy építőipari cégnél, és tizenöt hosszú éven át gyűjtögettem ezt az összeget. Minden negyedéves prémium, minden éjszakába nyúló túlóra az éves beszámolók idején, minden alkalom, amikor lemondtam egy új télikabátról, végül a bankbetétemen kötött ki. Öt télen át ugyanazt a csizmát hordtam, újra meg újra javíttatva, mert csak egyetlen vágy élt bennem: venni egy apró házat Komáromban, valahol csendesebb, levegősebb környéken. Már szinte éreztem a Duna felől érkező hűvös szelet, hallottam képzeletben a madarak éles kiáltását, és láttam magam előtt, ahogy a saját kis fa verandámon ülök, távol a szürke betonrengetegtől és az örökös rohanástól.
És most ez a pénz, az én szabadságom, az önálló öregkorom záloga, egyetlen csettintésre el kellett volna, hogy tűnjön.
Zoltán reszkető ujjakkal markolta meg a telefonját, majd idegesen rábökött a kihangosítás gombjára. A készülék hangszórójából azonnal olyan fájdalmas, színpadias jajveszékelés tört elő, hogy jeges borzongás futott végig a hátamon.
— Judit néni-i-i… — nyöszörögte a harmincéves Nikolett. A hangja vékony vinnyogásba csuklott, de a hamis zokogás mögött tisztán kihallatszott a kemény, követelőző él. — Az orvosok azt mondták, ez az utolsó esélyem… Ha nem végzik el most azonnal a beavatkozást külföldön, rokkant maradok… Apa, én nem akarok senki terhére lenni! Segítsetek rajtam!
Lehunytam a szemem, miközben valami nehéz, égető hullám terült szét a mellkasomban. Nikolettel sosem álltunk közel egymáshoz. Ez a harmincéves nő, aki életében egyetlen napot sem dolgozott rendesen, hivatalosan, és aki megszokta, hogy udvarlókat váltogat, valamint első szóra megkap mindent, mindig úgy nézett rám, mintha nem is léteznék. Pontosabban úgy kezelt, mint apja mellett egy kényelmes pénztárcát, miközben Zoltán az én egyszobás lakásomban élt. Egy dolog elviselni egy elkényeztetett, fennhéjázó mostohalány lenézését, és egészen más megtagadni a segítséget, amikor valaki bajba került, miközben az embernek ott van a félretett pénze.
— Nikolett, kislányom, vegyél levegőt, nyugodj meg — szólaltam meg, de a hangom áruló módon megremegett. Száraz ujjaim idegesen gyűrögették a vizes terítő szélét. — Mi a diagnózis? Milyen stádiumban van? Miért ilyen sürgős az egész?