— Miért éppen külföldön? — kérdeztem, miközben próbáltam összeszedni magam. — Itthon is vannak lehetőségek, támogatott műtétek, kiváló sebészek. Ha kell, megmozgatom a régi kapcsolataimat a minisztériumban.
A vonal túlsó végén hirtelen csend támadt. Aztán Nikolett hangja egyik pillanatról a másikra megváltozott. A zokogás nyomtalanul eltűnt, mintha elvágták volna, és a helyét jéghideg, sértett gőg vette át.
— Judit néni, most komolyan gúnyolódik velem? Miféle támogatott műtét? Fogalma sincs, milyen bonyolult ez az egész! Az itthoni orvosok legfeljebb tolószékbe juttatnának! — csattant fel. — És különben is, maga már leélte az életét! Minek magának ebben a korban egy Balaton-parti házikó? Magának magas a vérnyomása, még az éghajlatváltozás sem tenne jót! Én viszont még csak most kezdeném az életemet, férjhez akarok menni, családot alapítani! Adja oda azt a pénzt, magának már úgysem kell semmire. Aztán majd egyszer talán én is viszek magának egy pohár vizet. Csak nem olyan szívtelen önző, hogy most hátat fordítson nekem?!
Zoltán elégedetten bólogatott, akár egy felhúzható bábfigura. Az arcára kiült a kárörvendő fölény torz vigyora. Úgy nézett rám, mintha a bűnt már el is követtem volna azzal, hogy nem rohantam azonnal utalni.
— Hallottad?! — mordult rám, és megint úgy csapott az asztalra, hogy megugrott rajta a bögre. — Ne szorongasd már azt a pénzt! Nem fogok térdre esni előtted. Egyszerűen utald át az egészet, aztán kész. Majd vállalok valami mellékest, éjszakánként futárkodom, és visszaadom neked azt a pár fillért. Úgyis az én családomban élsz mindenen készen… vagyis, a fenébe is, mi lakunk a te egyszobásodban, de hát család vagyunk! Utalj!
Lassan felálltam a székről. Mintha ólmot öntöttek volna a lábaimba, olyan nehezen mozdultam. A halántékomban dobolt a vér. Az imént még elképzelt balatoni szellő szertefoszlott, és nem maradt utána más, csak keserű, hamus íz a számban, meg a dermesztő felismerés: a saját otthonomban akarnak a földbe taposni. Elindultam az egyetlen szoba felé, a kis szekrényhez, ahol a fő bankszámlámhoz tartozó elektronikus azonosítókulcsot tartottam.
Zoltán mögöttem cammogott, nehéz léptekkel. A szeme mohón csillogott, szája szélén önelégült mosoly ült. Már győztesnek hitte magát.
Ám abban a pillanatban, amikor az ujjaim hozzáértek a banki token sima műanyagjához, valami átkattant bennem. Harmincöt év számok, szerződések, adóellenőrzések és minden hájjal megkent vállalkozók között olyan reflexet nevelt belém, amelyet sem sírással, sem üvöltözéssel nem lehetett kikapcsolni. Egy hivatásos közgazdász agya ilyenkor hideg, könyörtelen és gyanakvó szerkezetként működik.
Megálltam. Aztán visszafordultam a férjem felé. A tekintetem, amely az előbb még zavarodott és bűntudattal teli volt, most kitisztult: éles lett, nyugodt és fagyos.
— Zoltán, most nagyon figyelj rám — mondtam egyenletes, száraz hangon, amely úgy zizegett, mint a frissen számolt bankjegyek. — Egy külföldi beavatkozás tizennégymillió forintért nem olyan, hogy csak megnyomok egy gombot. Ekkora összeget magánszemélynek külföldre átutalni nem lehet minden igazolás nélkül. A bank azonnal megakasztja a tranzakciót pénzmosásgyanú és megfelelőségi vizsgálat miatt. A számlát zárolhatják, a pénz pedig hónapokra beragadhat.
Zoltán pislogott. A pimasz vigyor lassan leolvadt az arcáról. Erre nyilvánvalóan nem számított.
— Miféle szabályokkal jössz már megint?! — próbált újra támadó hangot megütni, de a hangjába belecsúszott a tudatlan ember pánikja, aki hirtelen falnak ütközik a hivatalos eljárások útvesztőjében. — Csak kattints rá, és kész!
— Alátámasztó iratok nélkül az utalás nem fog átmenni — vágtam rá, immár acélos nyugalommal, miközben leültem a laptop elé, és megnyitottam a levelezésemet. — Nem vagyok a saját számlám ellensége, és nem kívánok magyarázkodni sem a banknak, sem más ellenőrző szervnek. Írj Nikolettnek, hogy azonnal küldje el az összes eredeti dokumentumot: az orvosi szakvéleményt, a klinikával kötött szerződést és a hivatalos fizetési számlát. Amint a bank átnézi a papírokat, indítható az utalás. Várok.
Zoltán dühösen sziszegve félrenézett, de végül kapkodva gépelni kezdett a telefonján a lányának. Tizenöt hosszú perc telt el, és ezalatt a konyhában egyetlen hang sem hallatszott.