A súlyos ökölcsapás akkorát dörrent az asztallapon, hogy a kedvenc, virágmintás tányérom felugrott, majd kettérepedt. A zabkása maradéka szétfröccsent a vakítóan fehér, csipkés terítőn, azonnal csúf foltokat hagyva maga után, de abban a pillanatban a tönkrement anyag a legkevésbé sem érdekelt. Dermedten meredtem a saját férjemre: Zoltán arca bíborszínben égett, a homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöztek.
— Add ide a megtakarítást, nem hallod?! — üvöltötte rekedten. — Sajnálod a pénzt a gyerekem egészségére?!
A nyakán vastag, kék erek dagadtak ki, ahogy ordított. A nyála az arcomba fröccsent, én mégis mozdulatlanul ültem, mintha odaszegeztek volna a székre.
— Judit, órákon múlik minden! Ha holnap reggelig nem fizetjük ki a klinikát, visszafordíthatatlanná válik az egész! Felfogod ezt azzal a makacs fejeddel?! A feleségem vagy. Ami a tiéd, az a család pénze is, és kötelességed odaadni!
A kis konyhánk levegője egyetlen pillanat alatt fojtogatóvá vált. Zoltánból áradt a pánik, összekeveredve valami olcsó, émelyítő parfüm kesernyés szagával. Fölém magasodott, zihálva, rekedten kapkodva a levegőt, akár egy szigorú főnök, aki épp tetten ért beosztottját vonja felelősségre. A tekintetében nyoma sem volt könyörgésnek vagy kérésnek. Csak nyers, pimasz követelés ült benne, olyan bizonyossággal, mintha eleve joga lenne mindenemhez.
A szívem vadul vert, szinte a torkomban éreztem a dobbanásait. Tizennégy millió forint. Az én külön pénzem. Az a vagyon, amelyért éveken át dolgoztam, fillérről fillérre. Ötvennyolc éves voltam, egy építőipari cégnél vezető közgazdászként dolgoztam, és tizenöt hosszú esztendő alatt raktam félre ezt az összeget. Minden negyedéves prémium, minden éjszakába nyúló túlóra az éves beszámolók leadása előtt, minden alkalom, amikor lemondtam egy új télikabátról, lassan, gondosan a bankbetétemet gyarapította.
Öt télen át ugyanazt a csizmát hordtam. Újra meg újra megjavíttattam, mert egyetlen cél tartott életben: venni egy apró, szeles házikót Visegrádon. Már szinte a bőrömön éreztem a Duna felől érkező hűvös levegőt, hallottam képzeletben a sirályok éles kiáltását, és láttam magam előtt, ahogy a saját fa verandámon ülök, messze a szürke betondzsungeltől, a lármától, a soha véget nem érő rohanástól.
És most mindez — a szabadságom, a biztonságos öregségem, az egyetlen saját álmom — egy csettintésre semmivé válhatott volna.
Zoltán remegő, engedetlen ujjakkal markolta meg a telefonját, majd idegesen rábökött a kihangosítás gombjára. A készülék hangszórójából azonnal olyan túlzó, színpadias zokogás tört elő, hogy jeges borzongás futott végig a hátamon.
— Judit néééni… — nyöszörögte Nikolett, Zoltán harmincéves lánya. A hangja vékony sipításba csúszott, de a hamis sírás mögül így is tisztán kihallatszott valami kemény, követelőző él. — Az orvosok azt mondták, ez az utolsó esélyem… Ha most azonnal nem csinálják meg a beavatkozást külföldön, rokkant maradok… Apa, én nem akarok teher lenni senkinek! Segítsetek!
Lehunytam a szemem. A mellkasomban nehéz, égető hullám terjedt szét. Nikolettel soha nem voltunk igazán közel egymáshoz. Ez a harmincéves nő, aki életében egyetlen napot sem dolgozott hivatalosan, aki megszokta, hogy váltogatja a hódolóit, és első szóra megkap mindent, mindig úgy nézett rám, mintha nem is ember volnék. Pontosabban: mintha csak egy kényelmes pénztárca lennék az apja mellett, aki az én egyszobás lakásomban élt.
De más dolog eltűrni egy elkényeztetett, gőgös mostohalány lenézését, és egészen más nemet mondani akkor, amikor valaki bajban van — miközben az ember egy egész élet munkájával összegyűjtött pénzen ül.
— Nikolett, kislányom, vegyél levegőt, nyugodj meg — szólaltam meg végül, de a hangom áruló módon megremegett. Száraz ujjaim idegesen gyűrögették a nedves terítő szélét. — Pontosan mi a diagnózis? Milyen stádiumról beszélnek? És miért kell mindenképpen külföldre menni?