Levente telefonjának kijelzője hirtelen felvillant az éjjeliszekrényen. Nóra nem kíváncsiságból kapott utána, csupán le akarta némítani, mielőtt megszólal. Lilla alig néhány perce szenderült el a kiságyában, és egy halk pittyenés is elég lett volna ahhoz, hogy újra felverje a lakást. Ujja már mozdult is a képernyőn, amikor a pillantása megakadt egy értesítésen, amelyet sem látni, sem megérteni nem akart.
„Ajándékozási szerződés. Csütörtök, 11:00. Kérjük, erősítse meg a tulajdonos megjelenését.”
Először egészen nyugodtan futotta át, mintha valami futárcég üzenetét olvasná. Aztán másodszor is elolvasta, ezúttal lassabban, minden szót külön megízlelve. A „tulajdonos” kifejezés félreérthetetlenül rá utalt. Ebben a családban rajta kívül senkinek nem volt lakása.
— Levente — szólította meg halkan, óvatosan, nehogy felébressze a kislányukat. — Gyere ide egy percre.
A férje a fürdőből lépett ki, kezében törölközővel. Abban a pillanatban észrevette, hogy a telefonja Nóra kezében van. Az arca azonban mozdulatlan maradt, a szemében még árnyalatnyi zavart sem lehetett felfedezni. Komótosan felakasztotta a törölközőt a helyére, aztán vállat vont.
— Ja, ez — nyújtotta el a szót, mintha semmiségről lenne szó. — Ma este úgyis el akartam mondani. Nincs ebben semmi komoly.
— Semmi komoly? — ismételte Nóra csendesen. — Az én lakásomról szóló ajándékozási szerződés neked semmi komoly?
— Már megint túlreagálod — sóhajtott Levente, és leült az ágy szélére. — Legalább hagyd, hogy normálisan elmagyarázzam. Anyának állandó lakcím kell a támogatáshoz. Jár neki, érted? Ezt pedig csak úgy lehet elintézni, ha papíron van egy saját ingatlana. Ajándékozással a legegyszerűbb. Hat hónap az egész, aztán visszacsináljuk, minden ugyanoda kerül, ahonnan indult.
Nóra vele szemben foglalt helyet, a mobilt úgy tartva, hogy mindketten lássák az üzenetet. Pontosan érezte, hogy amit hall, hazugság, mégis kíváncsi volt, meddig merészkedik.
— Levente, én naponta találkozom ilyen ügyekkel. Látom, hogyan írnak alá emberek ilyen papírokat. És tudod, mi szokott lenni a vége? Az, hogy amit egyszer elajándékoztak, azt többé senki nem adja vissza.
— Már megint a rémtörténeteiddel jössz — legyintett ingerülten. — Nem minden anya szélhámos. Ő az én anyám, a saját vérem. Felfogod egyáltalán, mit mondasz róla?
— Én azt fogom fel, hogy az ajándékozás végleges jogügylet. Nem fél évre szól. Nem addig, amíg „majd megbeszéljük”. Ha aláírom, onnantól nem az enyém. Ennyi.
— Ne dramatizáld túl — húzta el a száját. — Ez csak egy papír. Formalitás. Átírjuk oda, aztán vissza. Senkit nem érdekel. Néha tényleg olyan vagy, mintha nem is ezen a világon élnél.
— Ezt a lakást a nagymamámtól örököltem — mondta Nóra tagoltan. — Nem tőled kaptam. Nem az édesanyádtól. Az én örökségem, az én különvagyonom. Jogilag semmi köze a házasságunk közös vagyonához.
— Persze, kezdődik megint az „enyém, enyém” — gúnyolódott Levente. — Közben meg feleségnek nevezed magad. A családnak éppen az a lényege, hogy nincs külön kassza, külön sarok, külön vár. Minden közös.
— A család ott kezdődik, hogy nem próbálják a másikat rávenni arra, hogy mondjon le a tulajdonáról. Az időpont csütörtökre van lefoglalva. Vagyis még semmit nem írtam alá.
— Még nem — morrant fel. — Csütörtökön aláírod, és túl leszünk rajta. Én már megígértem Erzsébetnek. Számít ránk.
— Te ígérted meg — felelte Nóra lassan. — Úgy, hogy engem meg sem kérdeztél.
Erzsébet öt évvel korábban lépett be igazán az életükbe, és már az első perctől úgy mozgott körülöttük, mintha nem látogató lenne, hanem valaki, aki leltárba veszi, mi mindenre tarthatna igényt. Már a legelső közös vacsorán is világossá tette, milyen szerepet szán Nórának ebben a családban.