Végigmérte az asztalt, a kanál hegyével épp csak belekóstolt a levesbe, aztán fintorogva félretolta maga elől a tányért.
— Vizes — közölte a fiával, cseppet sem ügyelve arra, hogy Nóra is hallja. — Mindig mondtam neked, hogy választhattál volna ügyesebb asszonyt. Olyat, akinek a keze is jár, meg az esze is.
Nóra akkor nem szólt semmit. Mosolyt erőltetett magára, teát töltött, helyeselt, és sorban hordta az ételeket az asztalra.
A következő látogatáskor Erzsébet már az ingekbe kötött bele.
— Úgy vasalsz, mintha összegyűrnéd az anyagot — jegyezte meg fagyosan. — Mondd csak, feleség lakik ebben a házban, vagy valami dísztárgy?
— Kijavítom, Erzsébet — felelte Nóra halkan. — Csak reggel nagy kapkodásban voltunk.
— Kapkodásban, persze — prüszkölte az asszony. — Az én időmben még jutott idő a gyerekre, a férj tiszta ruhájára, meg arra is, hogy rendes étel kerüljön az asztalra. Nálatok meg egyetlen gyerek van, és még azt sem sikerül megnevelni.
Lilla akkor mindössze kétéves volt, és nem tett mást, csak kiejtette a kezéből a kanalát. Nóra mégis megint hallgatott. Megint mosolygott. Megint azzal nyugtatta magát, hogy Erzsébet egyszerűen nehéz természetű, idős asszony.
Esténként gyakran ismételgette magában:
— A türelem nem gyávaság. Erő ez, csak vannak, akik összekeverik a gyengeséggel.
Abban reménykedett, hogy egyszer majd megtörik a jég. Hogy Erzsébet észreveszi, mennyit igyekszik, és legalább egyetlen alkalommal mond neki valami emberit, valami kedveset. Sokáig kapaszkodott ebbe a reménybe. Egészen addig, amíg szembe nem találta magát azzal a bizonyos csütörtökkel és a délelőtt tizenegyes időponttal.
Másnap reggel, amikor Levente még aludt, Nóra felhívta Esztert. A barátnője az a fajta ember volt, aki akkor is felvette a telefont, ha fél hétkor csörgött.
— Nóri, ugye tudod, hogy normális emberek ilyenkor még alszanak? — dünnyögte álmosan Eszter. — Mi történt?
— Eszter, szükségem van rá, hogy szétszedd nekem ezt az egészet darabokra. Őszintén. Úgy, ahogy te szoktad.
— Rendben. Mondd a katasztrófát.
Nóra mindent elmesélt neki. Az üzeneteket, a csütörtöki közjegyzőt, a „fél év múlva visszakerül” ígéretet, a lakcímbejelentést, meg azt is, hogyan közölték vele kész tényként az egészet.
Eszter hangjából egy pillanat alatt eltűnt az álmosság.
— Várj csak. A lakás a nagymamád után maradt rád, örökségként, és a te neveden van. Így van?
— Igen.
— Akkor most figyelj, bár szerintem te is pontosan tudod. Az örökség különvagyonnak számít. Nem közös tulajdon. Leventének ahhoz jogilag semmi köze. És ami a legfontosabb: ajándékozási szerződés a te aláírásod nélkül nincs. Ha te nem írsz alá, nincs miről beszélni, akárhány csütörtököt találnak ki.
— Ezt próbáltam neki elmagyarázni — sóhajtott Nóra.
— Csakhogy ő nem akarta meghallani — vágta rá Eszter. — Nóri, hadd rajzoljam le neked egyszerűen. Ez egy ősi forgatókönyv. Az anyuka nyomja a fiacskáját, a fiacska pedig téged. Nem meggyőzni akarnak, hanem puhítani. Apránként, körkörösen, addig, amíg végül te magad mondod ki, hogy rendben, és még azt is elhiszed, hogy ez a saját ötleted volt.
— Azt mondták, fél év múlva visszacsinálják…
— Nem fogják — szakította félbe Eszter kíméletlenül. — Soha. Amit elajándékozol, az többé nem a tiéd. Aláírod, aztán a lakásból előbb csak „lakcím kell” lesz, később meg hirtelen kiderül, hogy el kell adni, mert valakinek sürgős élethelyzete támadt. Hidd el, hallottam már annyi ilyet, hogy három regényt meg lehetne tölteni velük.
Nóra némán szorította a telefont.
— Tudod — szólalt meg végül lassan —, a legügyesebb csapda az, amikor elérik, hogy az ember maga akarja azt, ami tönkreteszi. Most már látom, velem is pontosan ezt próbálták elhitetni.