— Maga mintha tényleg a múlt században maradt volna, Erzsébet asszony. Az egész házban terjeng a szag ezektől az üvegektől, úgyhogy kihordtam őket. Legalább levegőznek egy kicsit.
Erzsébet asszony megtorpant a küszöbön. Egy szót sem szólt, csak a kapu melletti földet nézte. A nedves fűben, a súlyos, szürke szeptemberi ég alatt katonás sorban álltak az ő befőttesüvegei.
Uborka. Paradicsom. Lecsó. Szilvalekvár. Meggykompót. Csípős paprika-szósz, amelyet hajnal előtt kezdett főzni, hogy a konyha ne váljon gőzölgő katlanná.
Mindegyik üveget a saját kezével zárta le. Egyenként ellenőrizte őket, fejre állította a fedelükön egy törülközőre, régi takaróba bugyolálta, és csendes örömmel figyelte, amikor a tető szépen behúzódott, minden púposodás nélkül.
Most pedig ott sorakozott az egész a szabad ég alatt, mintha értéktelen kacat lett volna.
— Viktória — szólalt meg halkan Erzsébet asszony. — Miért kellett ezt tenned?
Viktória a tornácon állt világos melegítőben, telefonnal a kezében, kifogástalanul beszárított hajjal. Úgy festett, mintha nem egy falusi házban töltötte volna az éjszakát, hanem épp most lépett volna ki egy szépségszalonból.
— Mert itt egyszerűen nem lehet levegőt venni — fintorgott. — Hol a kecske bőg, hol mindenütt ezek az üvegek vannak, hol meg fokhagymaszag árad az egész házban. Nem egy néprajzi múzeumba jöttünk.
Erzsébet asszony ökölbe szorította a kezét, olyan erősen, hogy a körmei a tenyerébe vájtak.
Hallgathatott volna. Ahogyan annyi éven át tette. Akkor is, amikor Viktória először érkezett hozzájuk falura, és kijelentette, hogy itt „csak sár van, a szúnyogok meg akkorák, mint egy repülő”.
Akkor is, amikor maga elé tolt egy tányér házi túrót, majd később halkan megkérte a férjét, hogy ugyanabból a túróból tegyen dobozba, „jó lesz a gyereknek”. Akkor is, amikor nem azt mondta, hogy „anya”, még csak nem is azt, hogy „Erzsébet asszony”, hanem egyszerűen így beszélt róla:
— Már megint küldött azokból az üvegeiből.
Vagy:
— Mondd meg neki, hogy kevesebb kaprot tegyen bele.
Erzsébet asszony ilyenkor mindig lenyelte a sértettséget. A fia miatt. Az unokája miatt. Azért, hogy legalább látszólag béke legyen a családban.
Előző nap nem egyszerű látogatásra érkeztek. Márk, az unokája befejezte az egyetemet Debrecenben, és elhozta megmutatni a diplomáját. Erzsébet asszony már kora reggel a tűzhely mellett állt: krumplis pirogot sütött, csirkét készített, kompótot főzött, és a saját paradicsomából salátát szeletelt.
Ezt a diplomát majdnem úgy várta, mintha a sajátja lett volna. Márk lépett be elsőként a házba, magas volt, mosolygós, új inget viselt.
— Nagyi, nézd csak — mondta, és letett az asztalra egy piros mappát. — Mindig azt mondtad, amíg a saját szemeddel nem látod, el sem hiszed.
Erzsébet asszony óvatosan végighúzta ujjait az arany betűkön, aztán váratlanul sírva fakadt.
— Jaj, drága gyerekem… Ezt is megértem. Apád annak idején nem tudta befejezni, nehéz idők voltak, de neked sikerült.
Viktória csak fáradtan felsóhajtott:
— Anyu, kérem, ne kezdje. Ez csak egy diploma.
Csak egy diploma.
Erzsébet asszonynak azonban nem puszta betűk voltak egy papíron. Benne voltak azok az évek, amikor Debrecenbe küldte a krumplival, házi sajttal, befőttekkel és a nyugdíjából félretett pénzzel teli táskákat. Benne voltak a földtől kirepedezett kezei, a hajnali kelések, a kertben töltött hosszú órák.
Aztán történt valami, amitől Viktória végképp elveszítette a türelmét.
Manci, a kecske — fehér, makacs és mérhetetlenül kíváncsi teremtés — besurrant a házba, miközben mindenki másfelé figyelt. Meglátta az asztalon a piros mappát, odanyújtotta a pofáját, és még azelőtt beleharapott a borító sarkába, hogy bárki közbeléphetett volna.
— Jaj, Istenem, Manci! — kiáltott fel Erzsébet asszony. — Hát mit művelsz, te ostoba jószág?
Viktória olyan hirtelen pattant fel, mintha tűz ütött volna ki a házban.
— Ez már nem normális! Magánál egy állat járkál a lakásban! Az asztal körül!