— A papírok mellett! — folytatta Viktória élesen. — Egyáltalán felfogja, hogy ez hivatalos irat?
Márk sápadtan ült, nem szólt semmit, csak a diplomáját nézte. Erzsébet asszony kivezette Mancit az udvarra, aztán visszatért, és mindössze ennyit mondott:
— Ennek a kecskének a tejét isszátok. A túróját elviszitek. A vajából is kértek. De maga az állat már undorító nektek?
Viktória akkor nem felelt, ám a tekintete jéghideggé vált. Másnap reggel Erzsébet asszony a kapunál találta a kihozott üvegeket.
Ágnes, a szomszédasszony éppen vízért indult, és mindent hallott. Előbb Erzsébetre nézett, aztán Viktóriára, végül a földre tett befőttekre. Mintha mondani akart volna valamit, mintha közbe akart volna lépni, de csak megigazította a kendőjét, és visszament az udvarába.
És valamiért éppen ez fájt a legjobban.
Hiszen Erzsébet asszony minden évben vitt neki lekvárt. Amikor Ágnes férje agyvérzés után feküdt, ő hordta át nekik a tejet, a forró levest, a friss kenyeret. Most pedig a szomszédasszony egyszerűen elfordult.
Erzsébet lehajolt, és elkezdte felszedegetni az üvegeket. Az egyik hideg harmattól volt nedves. A másik oldalára sár tapadt. A harmadik fedelén egy apró, elázott légy ült.
Reszketett a keze. Viktória közben lejött a tornácról.
— Azért nem kell mindjárt tragédiát csinálni belőle. Nem dobtam ki semmit.
Erzsébet lassan kiegyenesedett. Könny már nem volt a szemében.
— Nem dobtad ki?
— Hát nem.
— És az én munkámat hová dobtad, Viktória? A tiszteletet hová tetted?
Viktória meghökkent.
— Mi köze ennek a tisztelethez?
— Minden. Mert ezek nem egyszerű üvegek. Ez az én nyaram. A hátam fájása. Az éjszakáim, amikor éjjel egyig fertőtlenítettem az üvegeket. A kezem, amelyik égett a csípős paprikától. A nyugdíjam, amiből cukrot vettem, hogy télen legyen mit az asztalra tenni a teához.
Viktória összefonta a karját.
— Ezt mind meg tudjuk venni a boltban is.
— Akkor vegyétek meg ott.
Olyan csend ereszkedett az udvarra, hogy még Manci is abbahagyta a széna rágását az ól mellett.
— Mától kezdve — mondta Erzsébet asszony nyugodt, egyenes hangon — ebből a házból egyetlen üveg sem megy hozzátok. Se túró, se tej, se tojás. Ha nektek ez itt a múlt század, akkor maradjon is itt minden.
Viktória arca kipirult.
— Ezt most komolyan mondja?
— Hosszú évek óta először teljesen komolyan.
Ebéd után a fia benézett hozzá a szobába. Leült az ágy szélére, és sokáig forgatta az ujjai között az autókulcsot.
— Anya, te ismered Viktóriát. Néha éles a nyelve, de nem rosszindulatból csinálja.
Erzsébet ránézett. Egykor ez a felnőtt férfi mezítláb szaladgált ugyanazon az udvaron, és azt kérlelte:
— Anya, adj még egy fánkot.
Valaha vizet húzott neki a kútról, és azt mondta:
— Te csak ülj le, majd én behozom.
Most pedig egy kimerült, megnőtt ember ült előtte, aki a saját feleségének sem mert ellentmondani.
— Fiam — szólalt meg halkan Erzsébet. — Egyszer is megmondtad neki, hogy velem nem beszélhet így?
A férfi lesütötte a szemét.
— Ne kezdd már megint…
— Nem kezdem. Éppen befejezem.
Erre azonnal felkapta a fejét.
— Ezt hogy érted?
— Úgy, hogy ha Viktória nem tud úgy belépni a házamba, hogy közben nem aláz meg és nem néz le, akkor inkább be se lépjen. Te pedig akkor gyere, amikor eszedbe jut, hogy nemcsak a férje vagy valakinek, hanem az én fiam is.
Nem válaszolt. Az ajtóban már megjelent Viktória.
— Na, megbeszéltétek? — kérdezte hidegen.
A férfi felállt. Úgy nézett az anyjára, mintha még lenne valami a szívén. Végül azonban megint hallgatott.
Aztán a felesége után indult. Indulás előtt Márk egyedül odament a nagyanyjához, és szorosan, szinte kisfiús ragaszkodással átölelte.