Pedig ekkorra már legalább egy fejjel magasabb volt nála.
— Nagyi, visszajövök még. Komolyan mondom.
— Akkor gyere, amikor te magad akarod — felelte az asszony, és gyengéden végigsimított a fiú vállán.
Márk szomorkásan elmosolyodott.
— És Mancit se szidd meg nagyon. Lehet, csak meg akarta nézni, igazi-e a diplomám.
Erzsébetből ekkor tört fel először aznap az igazi nevetés.
Három hónap telt el. Az ősz már rég levetette minden szelídségét, és hideggé, csípőssé vált. A falu fölött gyakran ült meg a sűrű, szürke köd, reggelente pedig ezüstös dér borította a füvet, mintha valaki finom porral hintette volna be az udvart. Erzsébet csendesen élte tovább a maga életét. Tette a dolgát a ház körül, megfejte Mancit, rendbe rakta a konyhát, behordta és fedél alá pakolta a hasábfát.
A fia időnként felhívta. Ezek a beszélgetések azonban sosem nyúltak hosszúra.
— Hogy vagy, anya?
— Élek.
— Nem kell valamiben segíteni? Szükséged van valamire?
— Arra van szükségem, hogy ember maradj. A többi megvan nekem.
Ilyenkor a vonal túlsó végén mindig hosszú hallgatás támadt. Mintha a férfi kereste volna a választ, de nem talált volna olyat, amit ne söpört volna el az anyja egyszerű, kemény igazsága.
Aztán egy szombat reggelen megnyikordult a kiskapu.
Erzsébet kilépett a tornácra, és meglátta Márkot. Régi kabát volt rajta, hátán hátizsák, egyik kezében pedig egy szatyor, tele mindenféle finomsággal.
— Nagyi, két napra jöttem. Maradhatok?
Az asszony csak összecsapta a kezét.
— Hát miféle kérdés ez, édes fiam? Gyere be gyorsan, mielőtt teljesen átfagysz.
Márk nem sokat tétlenkedett. Megjavította a kiskaput, helyrerakta a veteményes mellett megdőlt kerítésléceket, aztán áthordta a fát a fészer alá. Estére kellemes fáradtság ült mindkettőjükön. A konyhában ültek egymással szemben, az asztalon héjában főtt krumpli gőzölgött, mellette hering, savanyú uborka, és egy nagy bögre málnaillatú tea.
Márk kivett egy uborkát az üvegből, jóízűen beleharapott, roppant egyet, aztán elégedetten felsóhajtott.
— Nagyi, ilyet boltban biztosan nem lehet kapni.
Erzsébet az ablak felé fordította az arcát, hogy a fiú ne vegye észre, ahogy megtelik a szeme fénnyel.
— Mert az üzletben nem tesznek lelket az üvegbe — mondta halkan.
Odakint Manci akkorát mekegött, mintha teljes mértékben egyetértene vele.
Márk nevetni kezdett.
— Mondd meg neki, hogy ő a legműveltebb kecske az egész megyében.
Erzsébet szája sarka is megremegett a mosolytól. Talán valóban így volt. Mert ha akkor nincs az a megrágott diplomasarok, ő talán tovább tűrt volna. Tovább hallgatott volna. Tovább osztogatta volna a melegséget azoknak, akik már rég természetesnek vették, hogy kapnak belőle, de köszönetet mondani elfelejtettek.
Most csendesebb lett a ház. Kevesebb hang, kevesebb jövés-menés, kevesebb idegen akarat töltötte meg. De ez a csend tisztább volt. Igazabb.
És a kamrapolcon minden egyes befőttesüveg újra a maga rendes helyén állt. Nem valami szégyellni való, elmúlt időkből itt maradt kacatként, hanem bizonyítékként arra, hogy a szeretetnek néha paradicsom-, kapor- és meggyillata van, az íze pedig olyan, mint az igazi otthoni melegségé.