Anyósom harminc embert hozott magával a saját születésnapi vacsorájára, aztán mindenki előtt kijelentette: „A menyem állja a cechet, úgyhogy nyugodtan rendeljetek, amit csak akartok.” Amikor megláttam, hogy a számla már majdnem kétmillió forintnál jár, úgy tettem, mintha ki kellene mennem a mosdóba, és hangtalanul eltűntem. Két órával később ötven nem fogadott hívás várt Gergőtől… csakhogy ő akkor még nem sejtette, milyen iratokat vittem magammal.
1. rész
– Neked semmit sem kell megszervezned, Nóra. Csak hozd a bankkártyádat, és a végén fizess.
Pontosan ezt mondta Erika, az anyósom, három nappal a hatvanadik születésnapja előtt.
Akkor már közel négy éve voltam Gergő felesége. Ez alatt a négy év alatt megtanultam mosolyogni akkor is, amikor legszívesebben ordítottam volna.
Gergő egy budapesti hivatalban dolgozott adminisztratív munkakörben. Rendszeres fizetése volt, ez igaz. Csakhogy az esküvőnk óta úgy viselkedett, mintha a biztos állása automatikusan felmentené minden otthoni felelősség alól.
A lakáshitel, a bevásárlások, a benzin, az internet, a biztosítások, sőt még az édesanyja gyógyszerei is többnyire az én számlámról mentek.
Én marketingvezetőként dolgoztam egy élelmiszeripari cégnél, és jóval többet kerestem nála. Ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy korlátlanul állt volna rendelkezésemre a pénz. Minden forintnak megvolt a helye.
Gergő ezzel szemben a fizetése jelentős részét videojátékokra, baráti estékre és a motorjához vásárolt kiegészítőkre költötte.
Valahányszor megpróbáltam szóba hozni ezt, mindig ugyanazzal hárított:
– Házastársak vagyunk, nem? Aki többet tud adni, az többet tesz bele.
Első hallásra ez akár ésszerűen is hangozhatott volna.
Aztán rájöttem, hogy nála a „többet tesz bele” valójában azt jelenti: én vigyek el mindent a hátamon.
Amikor Erika közölte, hogy nagy ünnepséget akar rendezni a hatvanadik születésnapjára, én egy hangulatos, családias éttermet javasoltam Újlipótvárosban.
Kellemes hely volt, finom ételekkel, hétvégén élő zenével, és ami a legfontosabb: olyan árakkal, amelyeket még ki tudtunk volna gazdálkodni.
Erika kinevetett.
– Oda akarsz elvinni engem? A barátnőim azt fogják hinni, hogy a sikeres menyem valójában egy smucig nő.
Két nappal később már arról tájékoztatott, hogy ő maga lefoglalt egy különtermet egy elegáns, belvárosi halétteremben.
Azt hittem, legfeljebb tízen vagy tizenketten leszünk.
Kicsit késve érkeztem, mert közvetlenül a munkahelyemről indultam oda.
Amikor a hostess kitárta előttem a különterem ajtaját, görcsbe rándult a gyomrom.
Bent csaknem harminc vendég ült.
A legtöbbjüket még életemben nem láttam.
Erika a terem közepén foglalt helyet, piros ruhában, a nyakában azzal a nyaklánccal, amelyet karácsonyra én vettem neki.
Amint észrevett, magasba emelte a poharát.
– Végre megérkezett a mi szponzorunk! A menyem nagyon szépen keres, úgyhogy ma senki ne fogja vissza magát!
A társaság nevetésben tört ki.
Én nem nevettem.
Az asztalon osztrigák, homárok, drága halételek, külföldi borokkal teli palackok és pezsgővel megrakott jégvödrök sorakoztak.
Gergőt kerestem a szememmel.
Éppen két unokatestvérével koccintott, akikkel egyébként alig tartotta a kapcsolatot.
Kihívtam a folyosóra, és megkérdeztem, szerinte mégis mennyibe fog kerülni ez az este.
– Ne kezdd már megint – vágta rá ingerülten. – Az anyám csak egyszer lesz hatvanéves.
Legalább azt kértem tőle, hogy mondja le azokat az italokat, amelyeket még fel sem bontottak.
Ekkor olyan hideg tekintettel nézett rám, amelyre a mai napig pontosan emlékszem.
– Ha nincs elég pénz a számládon, nyúlj a megtakarításaidhoz. Ha az sem elég, kérj kölcsön. De ne hozz szégyenbe a családom előtt azzal, hogy úgy nézek ki, mint valami nincstelen szerencsétlen.
Egyetlen szó nélkül mentem vissza a terembe.
Leültem.
Figyeltem, ahogy újabb és újabb fogások érkeznek az asztalra.
Hallottam, ahogy Erika azzal kérkedik, hogy én úgyis mindig mindent „elintézek”.
És akkor hirtelen megértettem valamit, ami sokkal jobban fájt bármilyen számlánál.
Ezeknek az embereknek én nem családtag voltam.
Hanem egy két lábon járó bankkártya.
Tizenöt perccel később felkaptam a táskámat, odasúgtam az egyik nőnek az asztalnál, hogy ki kell mennem a mosdóba, majd búcsúzkodás nélkül elhagytam az éttermet.
Két órával később kapcsoltam vissza a telefonomat.
Ötven nem fogadott hívás.
Gergő első üzenete így szólt:
„Azonnal gyere vissza. A számla 1 930 000 forint, és már az üzletvezető is itt áll mellettünk.”
Amit ezután tett azért, hogy rákényszerítsen a fizetésre, még ennél is sokkal rosszabb volt.
2. rész
Nem mentem vissza.
Egy kávézóban ültem a belvárosban, előttem egy pohár víz, a kezem jéghideg volt.
Gergő újra hívott.
Ezúttal felvettem.
– Hol a francban vagy? – üvöltötte a telefonba. – Anyám sír. Az étterem nem enged el minket, amíg nincs kifizetve a számla. Utald át a pénzt!
– Ki rendelte meg ezt az egészet? – kérdeztem.
– Anyám.
– Akkor fizesse ki ő.
Néhány másodpercig teljes csend lett.
Aztán kimondta azt a mondatot, amely végleg eltört bennem valamit:
– A te pénzed az enyém is. Ha nem jössz vissza, holnap kidoblak a lakásból.
Felnevettem.
Nem azért, mert bármi mulatságos lett volna.
A lakás önrészét abból a pénzből fizettük ki, amelyet egy telek eladásából kaptam; azt a telket még a házasságunk előtt ajándékozták nekem a szüleim.
Ráadásul Gergővel vagyonjogi megállapodással, különvagyoni rendszerben házasodtunk össze.
A tulajdoni lapon csak azért szerepelt társtulajdonosként, mert akkor még szerelmes voltam, bíztam benne, és beleegyeztem, hogy az ő neve is rákerüljön.
Letettem a telefont, majd letiltottam a számát.
Később megtudtam, hogy a tartozást három hitelkártyára kellett szétosztania, pénzt kért kölcsön az egyik nagybátyjától, a fennmaradó részre pedig tartozáselismerést írattak vele alá.
Erika néhány óra alatt a saját estélyének királynőjéből olyan asszonnyá vált, aki egyedül ül szemben az étterem vezetőjével, miközben a harminc vendége szép sorban, egyesével elszivárog.
Éjfélkor felhívtam a szüleimet.
Mindent elmondtam nekik.
Apám végighallgatott, majd csak ennyit mondott.