„Egészen más az, ha az ember támogatja a társát, és megint más, ha eltart valakit, aki közben lenézi őt.”
Másnap Lillával együtt visszamentem a lakásba, hogy elhozzam az irataimat és néhány ruhámat. Gergő dolgozott. Erikának viszont volt pótkulcsa.
Éppen a tulajdoni lapot, a bankszámlakivonatokat és a hitellel kapcsolatos papírokat szedtem össze egy mappába, amikor egyszer csak megjelent az ajtóban. Amint meglátta a dossziét a kezemben, odalépett, és megpróbálta kitépni belőle.
– Ez itt marad. Ez a lakás a fiamé.
– Az enyém is – feleltem.
– Azok után, amit tegnap este műveltél, már nem.
A táskám felé nyúlt. Hátraléptem.
Ekkor akkora erővel vágott arcon, hogy a bal fülem azonnal sípolni kezdett.
Lilla ledermedt. Én nem sírtam el magam. Elővettem a telefonomat, lefényképeztem az arcomat, és csak ennyit mondtam:
– Köszönöm. Most adott valamit, amit később nem lesz olyan könnyű letagadni.
Még aznap délután elmentem egy rendelőbe. Az orvos enyhe dobhártyasérülést állapított meg, és kontrollvizsgálatokat javasolt. Feljelentést tettem testi sértés miatt.
Emellett átadtam Júliának, az ügyvédemnek az összes olyan üzenetet, amelyben Gergő pénzt követelt tőlem, illetve azzal fenyegetett, hogy kidob a lakásból.
Azt hittem, ezen a ponton már túl vagyok a legrosszabbon.
Tévedtem.
Két nappal később a cég belső chatfelületén egy névtelen profilról különös üzenetek kezdtek terjedni. Azt állították bennük, hogy megcsalom a férjemet az egyik ügyfelünkkel, és hogy magára hagytam egy „beteg” idős asszonyt, pusztán azért, mert nem voltam hajlandó kifizetni neki egy vacsorát.
Bizonyítékként feltettek egy fényképet, amelyen egy konferencián egy értékesítési igazgatóval beszélgetek.
A fotó valódi volt.
A hozzá kitalált történet nem.
A HR-osztály az informatikusokkal együtt vissza tudta követni, honnan indult a fiók. A helyreállítási e-mail-cím Gergőhöz tartozott.
Amikor Júlia értesült erről, azt mondta:
– Ne törölj le semmit. Ez már régen nem egy szokványos házassági válság. Ez az ember éppen saját maga állítja össze ellenünk a bizonyítékcsomagot.
Azt azonban ekkor még mindig nem tudtuk, mire ment el az a rengeteg pénz, amelyről Gergő folyton azt bizonygatta, hogy nincs neki.
Amikor végre láttuk a számlamozgásait, megértettem, hogy Erika születésnapi vacsorája messze nem a legnagyobb árulás volt.
A következő két hétben az apró bérelt lakásomat ideiglenes irodává alakítottam. Az étkezőasztalon iratgyűjtők sorakoztak. A kanapén bankszámlakivonatok hevertek. A padlón kinyomtatott számlák feküdtek kupacokban. Egy jegyzetfüzetbe pedig egyenként felírtam minden nagyobb kiadást az elmúlt négy évből.
Júlia nagyon világos feladatot adott: iratokkal kellett alátámasztanunk, mit fizettem én, mit fizetett Gergő, és honnan származott valójában az a pénz, amelyből a lakásunkat megvettük.
Nem kellett túloznunk.
A számok önmagukért beszéltek.
Az önerő szinte teljes egészében abból a telekárból jött, amelyet a szüleimtől kaptam még az esküvő előtt. A jelzáloghitel havi törlesztőrészletei az én számlámról mentek ki. Ugyanígy én fizettem a közös költséget, az ingatlanadót, a biztosítást, a bútorokat, a javításokat és a rezsi jelentős részét is.
Gergő néha utalt kisebb összegeket.
Rendszertelenül, és jóval kevesebbet.
Más kifizetések viszont meglepően pontosan ismétlődtek.
Minden hónapban nagyjából 160 és 240 ezer forint közötti összeget küldött egy Vivien Ríos nevű nőnek. Ehhez jöttek még szállodai terhelések Balatonfüreden, drága éttermi vacsorák, valamint olyan ajándékok, amelyek soha nem kerültek be a mi otthonunkba.
Először még az is megfordult a fejemben, hogy talán tartozik ennek a nőnek.
Aztán találtunk egy kétfős szállodafoglalást, amelyet Gergő e-mail-címéről intéztek. A dátum pontosan arra a hétvégére esett, amikor nekem azt mondta, kötelező továbbképzésre kell mennie Győrbe.
Felfordult a gyomrom.
Lilla ott ült mellettem, amikor rábukkantunk.
– Ne hívd fel – figyelmeztetett. – Ne adj neki lehetőséget arra, hogy gyorsan kitaláljon valami mesét.
Nem hívtam fel.
Júlia indítványozta, hogy minden lényeges pénzügyi irat kerüljön be a válóperbe és a vagyonmegosztási eljárásba. Mivel vagyonelkülönítésben éltünk, nem arról volt szó, hogy automatikusan mindent ketté kellene osztani. Azt kellett tisztázni, kinek mekkora tényleges részesedése volt, milyen közös tartozások álltak fenn, és milyen összegeket lehet visszakövetelni bizonyítható befizetések alapján.
Gergő eközben kétségbeesett hadjáratba kezdett.
Először virágot küldött az irodámba.
Utána írt egy e-mailt, amelyben azt állította, hogy az anyjának miattam súlyos szívpanaszai lettek.
Végül megjelent a cégem épülete előtt.
– Nóra, beszélnünk kell.
– Beszélj Júliával.
– Ne keverd bele az ügyvédeket. Házastársak vagyunk.
– Akkor is házastársak voltunk, amikor azt követelted, hogy fizessek ki nagyjából 1,9 millió forintot azért, hogy az anyád harminc idegen előtt parádézhasson.
Lesütötte a szemét.
– Nyomás alatt voltam.
– Akkor is nyomás alatt voltál, amikor megpróbáltad tönkretenni az állásomat?
Az arca megváltozott.
– Az nem én voltam.
– Az IT megtalálta az e-mail-címedet.
Ezt már nem tagadta tovább. Csak összeszorította a száját.
– Anyám azt mondta, ha félteni kezded a munkádat, majd visszajössz.
Olyan abszurd volt ez a beismerés, hogy egy pillanatra nem találtam szavakat.
– Akkor add át neki a köszönetemet. Végleg megerősített abban, hogy helyesen döntöttem, amikor elmentem.
Megfordultam.
Gergő elkapta a karomat.
Nem szorította igazán erősen. De éppen eléggé ahhoz, hogy visszatartson.
Az épület biztonsági őre azonnal odalépett.
– Uram, távoznia kell.
Gergő elengedett.
Mielőtt elment volna, még odavetette:
– Meg fogod bánni, amikor a végén teljesen egyedül maradsz.
Azon az éjszakán sírtam.