De nem miatta.
Azt a nőt sirattam, aki négy éven át voltam.
Azt, aki elhitte, hogy egy jó feleségnek csendben kell tűrnie mindent. Aki bűntudatot érzett amiatt, hogy többet keres. Aki a saját szülei előtt is eltitkolta, hogy szinte az összes kiadást ő állja, mert szégyellte kimondani: a házassága nem egyenrangú társulás, hanem függőségi viszony.
Anyám aznap éjjel nálam maradt.
A konyhában állt, egy törölközőt hajtogatott, amikor halkan megszólalt:
– Soha ne keverd össze a türelmet azzal, hogy valaki engedélyt kapott arra, hogy átgázoljon rajtad.
Ezt a mondatot soha többé nem felejtettem el.
Az ügy természetesen nem zárult le egyetlen meghallgatással, bármennyire is úgy képzelte Gergő. Következtek az egyeztetések, az iratok átadása, a békéltetési próbálkozások, és a két ügyvéd között zajló hosszú, kimerítő tárgyalások.
Erika eközben tovább folytatta a maga kis hadjáratát a közösségi oldalakon. Nem írt le neveket, de mindenki tudta, kiről beszél.
A fiatalok szerinte már „egyáltalán nem tisztelik az idősebbeket”.
Bizonyos menyek „pénz miatt képesek családokat szétverni”.
Az ő fia pedig „egy törtető nő áldozata lett”.
Nem reagáltam.
Júlia azt tanácsolta, mindent mentsek le, készítsek képernyőfotókat, és hallgassak.
– Minden indulatos bejegyzése többet érhet nekünk, mint száz vita vele – mondta.
A pofon miatt tett feljelentés is haladt a maga útján. A sérülés nem volt súlyos, de orvosi papír igazolta. Lilla saját szemével látta, mi történt, és vállalta, hogy tanúskodik.
Amikor Erika kézhez kapta a hivatalos idézést, néhány napra eltűnt az internetről. Nem posztolt, nem célozgatott, nem sajnáltatta magát.
Aztán felhívott egy ismeretlen számról.
Felvettem, mert azt hittem, talán a cégtől keresnek.
– Nóra – szólalt meg olyan lágy hangon, amilyet velem szemben addig soha nem használt –, mi, nők, ezt igazán elrendezhetnénk egymás között.
– Beszéljen az ügyvédemmel.
– Ne csinálj ebből ekkora drámát. Egy pofon volt. Ideges voltam.
– Én pedig belefáradtam abba, hogy bankautomatának nézzenek.
A hangja egyetlen pillanat alatt megkeményedett.
– Azok után, amit én érted tettem…
Majdnem lenyűgözött, hogy ezt láthatóan tényleg el is hitte.
– Mondjon egyetlen dolgot, amit értem tett úgy, hogy később nem kért érte valamit cserébe.
Csend lett a vonal túlsó végén.
Aztán sértetten vágta rá:
– Befogadtalak a családomba!
– Nem. A fizetésemet fogadta be.
És letettem.
Néhány héttel később sor került az első hivatalos egyeztetésre a vagyonmegosztásról.
Gergő az ügyvédjével érkezett. Lefogyott, a szeme alatt sötét karikák ültek, és az inge úgy lógott rajta, mintha már nem az ő mérete lett volna.
A születésnapi ünnepség adósságai szemmel láthatóan megroppantották. A hitelkártyái majdnem teljesen ki voltak merítve, az éttermi tartozásra pedig tovább rakódtak a kamatok.
Ennek ellenére úgy ült le velünk szemben, mint akit mindenki elárult.
Az ügyvédje azzal kezdte, hogy a lakást fele-fele arányban kell megosztani, hiszen mindketten tulajdonosként szerepeltünk a papírokon.
Júlia nyugodtan az asztalra tette a tulajdoni lapot.
Mellé került annak a teleknek az adásvételi szerződése, amely korábban az enyém volt. Aztán az átutalási bizonylat, amely megmutatta, hogy az eladásból származó összeg arra a számlára érkezett, ahonnan az önerőt kifizettük.
Végül előkerültek az évek alatt összegyűjtött igazolások a jelzáloghitel részleteiről is.
Nem azt állítottuk, hogy Gergőnek semmilyen joga nincs. Csak azt bizonyítottuk, hogy az én dokumentált befizetéseim olyan mértékűek voltak, amelyekhez ő még csak hasonló arányban sem járult hozzá.
Ezután Júlia elővette azokat az üzeneteket is, amelyeket azon az éjszakán kaptam.
„Vedd elő a megtakarításaidat.”
„Kérj kölcsön.”
„A te pénzed az enyém is.”
„Ha nem fizetsz, kiraklak a lakásból.”
Gergő lesütött szemmel bámulta az asztallapot.
Az ügyvédje szünetet kért.
Amikor visszatértek, már egyezkedni akartak.
Én sem zárkóztam el tőle.
De nem voltam hajlandó bármit elfogadni csak azért, hogy hamarabb vége legyen.
Ki akartam szabadulni ebből a házasságból anélkül, hogy olyan bosszúéhes emberré váljak, amilyennek ők szerettek volna látni.
A végleges megállapodás kidolgozása még hetekig tartott.
Abban maradtunk, hogy a lakás nálam marad, és én vállalom át a még fennálló jelzálogtartozást. Gergő kizárólag azt a nettó összeget kapja meg, amely jogilag megilleti, miután levonásra kerültek az általam igazolt befizetések.
Cserébe ő teljes egészében magára vállalja a születésnapi buli adósságát, a saját hitelkártya-tartozásait, valamint minden olyan kiadást, amely az ő személyes fogyasztásához kapcsolódott.
Erika támadása miatt az eljárás ettől függetlenül tovább folyt.
És ott volt még Vivien.
Gergő sokáig makacsul tagadta, hogy bármi lett volna köztük. Azt állította, Vivien csak „egy barát a gamer körökből”, akinek időnként pénzzel segített.
Egészen addig tartotta magát ehhez a változathoz, amíg Júlia hozzá nem jutott néhány kinyomtatott beszélgetéshez – éppen azokból az iratokból, amelyeket Gergő saját védelme nyújtott be.
Az egyik üzenetben Gergő ezt írta Viviennek:
„Ha Nóra végre kifizeti a lakást, kényelmesen berendezkedhetünk.”
Egyszerre öntött el a düh és a megkönnyebbülés.
Dühös voltam, mert én minden forintot beosztottam. Otthonról vittem ebédet, lemondtam utazásokról, halogattam a saját vágyaimat, hogy gyorsabban törlesszük a hitelt.
Miközben ő már azon tervezgetett, hogyan fogja később élvezni mindazt, amit én építettem fel.
És mégis megkönnyebbültem.
Mert innentől nem maradt helye kétségnek.
Egy másik beszélgetésben Vivien megkérdezte tőle, gyanakszom-e valamire.
Gergő válasza rövid volt:
„Ő csak a munkájának él. Semmit sem vesz észre.”
Ez a mondat majdnem jobban fájt, mint maga a viszony.
Mert igaza volt.
Annyira lekötött, hogy a közös életünk teljes súlyát a vállamon tartsam, hogy észre sem vettem: ő közben a hátam mögött apránként kiüresíti az egészet.
Amikor eljött a nap, hogy aláírjuk a megállapodást, Gergő azt kérte, hadd beszéljen velem négyszemközt.
Júlia rám nézett, és megkérdezte, biztos vagyok-e benne.
Bólintottam.
Az ajtó nyitva maradt.
Gergő leült velem szemben.
Aztán sírni kezdett.
– Mindent elveszítettem.
– Nem.
– Az otthonomat, a házasságomat, a pénzemet…
– Az otthonodat nem veszítetted el. Pontosan megkapod azt, ami a megállapodás szerint jár neked. Amit elveszítettél, az annak a lehetősége, hogy továbbra is az én pénzemen élj.
A tenyerébe temette az arcát.