Amikor Eszter reggel meglátta a férje üzenetét — „anya már mindenkit összeszedett, egy óra múlva indulnak a kikötőhöz” —, rögtön megértette: Gábor mégsem fújta le a hajókázást. Pedig előző este megígérte, hogy beszél az anyjával, és elmagyarázza neki, miért nem lehet más csónakjára meghívni a saját rokonságát úgy, hogy közben magát a tulajdonost és annak feleségét kihagyják az útról.
Eszter nem írt vissza a férjének. Csak továbbította az üzenetet az apjának.
István néhány perc múlva válaszolt: „Értem. Ne siess sehová.”
Eszternek fogalma sem volt, mire készül az apja. István nem tartozott azok közé, akik azonnal jelenetet rendeznek. Ha valami bántotta, előbb elhallgatott, aztán levonta a maga következtetéseit.
Délelőtt tízre Mónika már ott állt a kikötőnél egy rikító piros hűtőtáskával. Számolgatta a szatyrokat, közben a nővérének magyarázta, hová érdemes majd ülni, hogy kevésbé érje őket a szél. Azt még nem sejtette, hogy ez a kiruccanás véget ér, mielőtt bárki egyáltalán felléphetne a fedélzetre.
Először csak apróságok voltak.
Eszter három évvel korábban ment hozzá Gáborhoz. A két család már az esküvő előtt megismerkedett egymással, és néhány ünnepi alkalmon is találkoztak. István és Éva nem erőltették, hogy szoros barátságba kerüljenek a vejük szüleivel, de különösebb feszültség sem volt köztük.
Mónika kedvesnek mutatkozott. Néha írt Eszternek, megkérdezte, minek örülne Gábor ajándékként, vagy küldött egy üveg házi lekvárt. Az első kellemetlen, alig észrevehető jelek nagyjából egy év után kezdődtek.
Az egyik közös téli ünnepet a fiataloknál tervezték megtartani. A találkozó előtti napon Éva felhívta a lányát, és megkérdezte, mit vigyen.
— Anya, Mónika nem írt nektek semmit?
— Nem. Kellett volna?
Kiderült, hogy az anyósa napok óta külön egyeztet a saját nővérével és az unokaöccseivel. Valaki meleg ételt vállalt, más süteményt, megint más gyümölcsöt. Eszter szüleit egyszerűen kihagyták a beszélgetésből.
Amikor Eszter rákérdezett, miért történt így, Mónika zavartalanul felelte:
— Először a mieink között osztottuk fel, hogy ne legyen kavarodás. Anyukád készítsen valamilyen salátát, ami neki kényelmes.
Eszter fülét megütötte a „mieink” szó, de nem kezdett vitatkozni. Éva is legyintett:
— Egy saláta miatt ne rontsuk el az ünnepet.
Pár hónappal később újabb eset történt. Gábor születésnapját a szülei házának udvarán tartották. István korábban érkezett, mert a veje megkérte, segítsen elhozni egy összecsukható asztalt és két padot. A férfiak kipakolták az autót, a bútorokat beállították a fedett rész alá, aztán lassan gyülekezni kezdtek a vendégek.
Éva a lánya mellé ült, István velük szemben foglalt helyet. Mónika ekkor odalépett egy tál zöldséggel, és megkérte őket, hogy húzódjanak át az asztal távolabbi végére.
— Ide Andrea ül majd a férjével és az unokaöccsök. Mégiscsak ők Gábor legközelebbi rokonai.
Gábor éppen tányérokat rakott ki, és meghallotta.
— Anya, Eszter szülei már nem számítanak rokonnak?
— Gábor, ne kezdd. Csak úgy ültettem le mindenkit, ahogy praktikusabb.
Éva állt fel elsőként.
— István, menjünk oda. Nem a helyért jöttünk.
Hazafelé azt mondta a férjének, hogy többé nem szeretne olyan helyre menni, ahol minden alkalommal másodrendű vendégnek kell éreznie magát.
István röviden válaszolt:
— Ha nem akarsz, nem megyünk.
Gábor később beszélt az anyjával. Egy hét múlva azt mondta Eszternek, hogy Mónika „egyáltalán nem úgy gondolta”. Ezzel az ügy le is zárult — legalábbis a következő alkalomig.
A más tulajdona lassan „közösnek” számított.
A motorcsónakot István még a lánya esküvője előtt vásárolta.