— Szakítsd meg a pihenést, és gyere haza. Anya rosszul van.
Gábor üzenetét egymás után háromszor is végigolvastam. Egy apró punati hotel teraszán ültem, az asztalon előttem gőzölgött a kávé. Alig múlt nyolc reggel. A korláton túl a napfény szikrákat szórt a tenger felszínére, lent pedig már feltűntek az első nyaralók, akik a partra igyekeztek.
A szabadságom negyedik napján jártam.
Ráadásul nagyon hosszú idő után először indultam útnak teljesen egyedül. Gábor nem tudott velem tartani. A munkahelyén éppen akkor startolt egy kiemelten fontos projekt, így végül úgy döntött, inkább otthon marad.
Egy pillanatra felmerült, hogy az egészet lefújjuk, de a jegyek árát már levonták, a szállás pedig legfeljebb jelképes összeget adott volna vissza.
— Menj el nyugodtan, Eszter — biztatott akkor Gábor. — Hónapok óta csak hajtasz. Legalább most pihenj egy kicsit.
Így hát eljöttem.
Most viszont, mindössze négy nappal később, hirtelen azt várta tőlem, hogy csomagoljak össze, és térjek vissza.
Azonnal bepötyögtem a választ.
— Mi történt vele?
A képernyőn megjelent a három villogó pont.
Aztán eltűnt.
Majd ismét felbukkant.
— Nincs jól. Komolyan. Szüksége van ránk.
Kihúztam magam a székben.
— Bevittétek kórházba?
— Nem.
— Orvos látta már?
Erre hosszú ideig semmi nem érkezett.
Végül csak ennyit írt:
— Még nem.
Összehúztam a szemöldököm.
— Láza van? Fáj valamije? Elesett? Mi a baja pontosan?
Ekkor Gábor inkább felhívott.
— Eszter, miért vallatsz?
— Azért, mert arra kérsz, hogy szakítsam félbe a nyaralásomat. Szeretném érteni, miért kell hazamennem.
Hallottam, ahogy nagyot sóhajt.
— Anya nagyon legyengült. Azt mondja, szédül, és nem akar egyedül lenni.
— László hol van?
László Katalin férje volt.
— Itt van vele.
Pár másodpercig némán tartottam a telefont a fülemnél.
— Akkor tehát nincs egyedül.
— Tudod, mire gondolok.
— Őszintén? Nem igazán.
Gábor elhallgatott.
Aztán halkan hozzátette:
— Engem keres folyton. Meg téged is.
Ennél a mondatnál kis híján felnevettem.
Katalin soha nem érdeklődött felőlem.
Kivéve akkor, ha valamit el akart érni nálam.
— Most ott vagy nála? — kérdeztem.
— Igen.
— Mióta?
— Tegnap este óta.
Felálltam, és a terasz korlátjához léptem.
— Gábor, ha az anyád valóban rosszul van, hívjatok hozzá orvost. Ha pedig sürgős, akkor mentőt.
— Nem akarja.
— És szerinted én mit tudok tenni?
— Gyere haza.
Ez a két szó élesen, szinte parancsként csattant.
Hátrafordultam a szobám irányába.
A bőröndöm még mindig nyitva hevert az ágy mellett.
A hazafelé szóló járatom öt nap múlva, vasárnap 17:40-kor indult.
Az átfoglalás nagyjából százhúszezer forintomba került volna.
— Mondd meg nekem, mitől javulna az állapota pusztán attól, hogy én is ott ülök mellette?
— Eszter…
— Komolyan kérdezem.
— Attól, hogy mi család vagyunk.
Hát persze.
Család.
Katalin kedvenc varázsszava, valahányszor azt akarta, hogy mások vita nélkül végrehajtsák, amit ő már előre elhatározott.
— Rendben — feleltem végül.
Gábor hangján hallatszott a meglepetés.
— Akkor hazajössz?
A tengert figyeltem.
— Igen. Hazamegyek.
— Ma?
— Megoldom.
A vonal túlsó végén tisztán hallottam, ahogy megkönnyebbülten kifújja a levegőt.
— Köszönöm.
Bontottuk a hívást.
Én pedig nem foglaltam át semmiféle jegyet.
Lementem a tengerpartra.
Délben beültem ebédelni egy kis étterembe.
Délután pedig elmentem Punat központjába.
Másnap reggel Gábor üzenete várt.
— Sikerült találni járatot?
— Még keresgélek.
Ez tulajdonképpen nem is volt teljes hazugság.
Valóban megnéztem a lehetőségeket.
Három megfelelő indulást is találtam.
Csakhogy egyiket sem foglaltam le.
Dél körül már maga Katalin írt rám.
— Eszter, azt hittem, mostanra már rég itthon vagy.
Se egy „szia”.
Se egy „sajnálom, hogy belerondítok a szabadságodba”.
Csak ez a számonkérő mondat.
Válaszoltam neki.
— Gábor azt mondta, beteg. Mit állapított meg az orvos?
Majdnem húsz perc telt el válasz nélkül.
Aztán végre megérkezett az üzenet.
— Én pontosan érzem, mi történik a saját testemben. Nincs szükségem egy idegenre, hogy közölje velem, pihenésre van szükségem.
Érdekes hozzáállás.
— Akkor pihenjen sokat — írtam vissza.
Erre már nem reagált.
Este Gábor hívott fel.
— Anya haragszik.
— Mégis miért?
— Úgy érzi, nem veszed elég komolyan a helyzetet.
— Én nagyon is komolyan veszem. Pont ezért mondtam neki, hogy forduljon orvoshoz.
— Ez nem ugyanaz.
— Akkor mondd meg világosan, mit vár tőlem.
Néma csend lett.
Aztán végül kibökte: