— Azt szeretné, ha itthon lennél.
— És mégis mit kellene tennem?
— Segítened neki.
— Miben pontosan?
A vonal túlsó végén megint elnyúlt a hallgatás.
Most már elég sokáig tartott ahhoz, hogy összeálljon bennem a kép.
— Gábor.
— Kimerült — mondta végül.
— Mitől merült ki?
— Van még néhány dolog, amit el kell intézni.
Behunytam a szemem.
— Miféle dolgok?
— Vasárnap tartjuk László születésnapját.
Erre nem feleltem.
Gábor sietve hozzátette:
— Nem valami óriási rendezvény. Úgy húsz ember. Maximum huszonöt.
Csak bámultam magam elé.
Aztán kitört belőlem a nevetés.
Nem azért, mert mulatságosnak találtam.
Hanem mert abban a pillanatban hirtelen minden a helyére került.
— Vagyis az édesanyád annyira rosszul van, hogy közben huszonöt fős születésnapi összejövetelt szervez?
— Nem ő intézi.
— Akkor ki?
Nem érkezett válasz.
— Gábor?
— Már rengeteg mindent elrendezett, mielőtt rosszul lett.
— És most nekem kellene hazautaznom, hogy befejezzem helyette?
— Nem teljesen erről van szó.
— Akkor kérlek, mondd el világosan, miről van szó.
Hallottam, ahogy nagyot sóhajt.
— Szombaton el kell menni a tortáért, meg kell csinálni kétféle salátát, elő kell készíteni az asztalt a teraszon, és valakinek ki kell mennie Nóráért meg a gyerekekért az állomásra.
Másodszor is felnevettem.
— Tehát Katalinnak nem azért kell a jelenlétem, mert beteg. Hanem mert szüksége van egy programszervezőre, egy konyhai kisegítőre és egy sofőrre.
— Eszter, ne csinálj ebből ekkora ügyet.
Ettől a mondattól azonnal elhalt bennem a nevetés.
— Azt írtad, hogy anyád rosszul van, és emiatt öt nappal előbb szakítsam meg a nyaralásomat.
— Mert tényleg rosszul érzi magát!
— Rendben. Akkor mondjátok le az ünnepséget.
Csend lett.
— Miért mondanánk le?
— Mert beteg.
— Apa már hetek óta várja ezt a születésnapot.
— Szóval salátát készíteni túl gyenge, de huszonöt vendéget fogadni már nem?
— Eszter…
— Jó éjszakát, Gábor.
Bontottam a hívást.
Alig telt el egy perc, a telefonom újra rezegni kezdett.
Katalin hívott.
Nem vettem fel.
Újra próbálkozott. Aztán még egyszer.
Végül üzenetet küldött.
— Egy rendes családban az ember nem napozgat gondtalanul a strandon, miközben az anyósa beteg.
Néhány másodpercig csak néztem a kijelzőt.
Aztán válaszoltam.
— Egy rendes családban nem állítanak be egészségügyi vészhelyzetnek egy születésnapi buli előkészületeit, csak hogy valakit hazarángassanak a szabadságáról.
A válasz szinte azonnal megjelent.
— Én semmit sem játszottam meg!
— Akkor mondják le a vendégséget, és menjen el orvoshoz.
Erre már nem írt semmit.
A következő három napban Gábor érezhetően távolságtartó lett velem.
Az üzenetei szűkszavúvá váltak.
„Jó reggelt.”
„Minden oké.”
„Jó éjt.”
Én pedig nem próbáltam kierőszakolni belőle semmit.
Folytattam a pihenést.
Úsztam.
Kiolvastam két könyvet.
Egy napra kibéreltem egy apró autót, és bejártam vele a sziget egy darabját.
És ami a legfontosabb: egyetlen percig sem marcangolt a lelkiismeret.
Szombat este, a hazautazásom előtti napon Gábor üzenetet küldött.
— Akkor végül mikor érsz haza?
— Holnap 20:15-kor.
Egy másodperccel később már csörgött is a telefon.
— Holnap?
— Igen.
— De a születésnap délután kettőkor kezdődik!
— Tudom.
— Azt mondtad, hazajössz.
— Haza is megyek.
— Eszter, ne forgatd ki a szavakat.
— A repülőjegyem eredetileg is vasárnapra szólt.
— Anya azt gondolta, előbb érkezel.
— Sajnálom.
— Számított rád.
— Akkor talán előbb meg kellett volna kérdeznie.
A hangja hirtelen keményebbé vált.
— Tehát ezt most szándékosan csinálod?
Egy pillanatra elgondolkodtam.
— Nem. Pont ez a lényeg. Hogy én most semmit sem csinálok.
Azzal letettem.
Vasárnap pontosan az eredeti terv szerint felszálltam a gépre.
20:11-kor értünk földet.
20:47-kor már taxiban ültem.
21:20-kor kinyitottam a lakásunk ajtaját.
Gábor a nappaliban ült.
Úgy nézett ki, mint akiből minden erőt kiszívtak.
A dohányzóasztalon három műanyag ételhordó sorakozott maradékokkal.
— Szia — köszöntem.
— Szia.
Letettem a bőröndömet az előszobában.
— Hogy van anyád?
Felnézett rám.
— Nagyon vicces.
— Komolyan kérdeztem.
— Jól van.
Micsoda váratlan fordulat.
Leültem vele szemben a fotelbe.