— Te szégyentelen pióca vagy! Másra sem vagy képes, csak arra, hogy a fiam keresetét két kézzel szórd! — vágta hozzám az anyósom a sértést az egész rokonság füle hallatára.
Nem suttogta. Még csak nem is próbált úgy tenni, mintha visszafogná magát. A vacsoraasztal másik végéről emelte fel a hangját, olyan felháborodott arccal, hogy aki nem tudta, mi az igazság, könnyen azt gondolhatta volna: évek óta módszeresen apasztom szerencsétlen fia bankszámláját.
Lassan letettem a villát a tányérom szélére.
Vasárnap volt. Ebédre áthívtuk a férjem nővérét, a sógoromat, valamint két unokatestvért, akik pár napra érkeztek a városba.
Ilona, az anyósom, már kora délután óta apró, mérgezett megjegyzéseket szórt felém. Előbb a ruhámra tett célzást, mondván, „bizonyára nem filléres darab”.
Utána azt tudakolta, mennyibe kerültek az új függönyök a nappaliban.
Később, amikor a konyhapulton észrevette az új kávéfőzőt, látványosan nagyot sóhajtott.
— Vannak emberek, akik egyszerűen képtelenek úgy élni, hogy ne vásároljanak folyton valamit.
Úgy döntöttem, nem veszem fel.
Gábor miatt.
A férjem ott ült mellettem, és valahányszor az anyja odaszúrt egy újabb mondatot, óvatosan megérintette a térdemet az asztal alatt.
Mintha némán kérlelt volna:
„Ne szólj vissza.”
„Engedd el.”
„Tudod, milyen az anyám.”
Igen.
Tizenegy év házasság után nagyon is pontosan tudtam, milyen Ilona.
Csakhogy ő is ismert engem.
És meg volt győződve róla, hogy ezúttal is lenyelem a sértéseit.
Egészen addig a vasárnapig.
— Megismételné, amit az imént mondott? — kérdeztem halkan.
Ilona magasra húzta a szemöldökét.
— Csak azt mondtam ki, amit itt mindenki tud.
Gábor nővére mozdulatlanná dermedt, a kés megállt a kezében, mielőtt tovább vághatta volna a húst.
A sógorom a tányérját kezdte bámulni.
A két unokatestvér egyszerre hallgatott el.
Gábor idegesen fészkelődött a széken.
— Anya…
— Mi az? — csattant fel Ilona. — Már az igazságot sem lehet kimondani?
A tekintetét egyenesen belém fúrta.
— A fiam napestig dolgozik, te pedig csak költekezel az ő pénzéből. Ruhák, bútorok, éttermek, mindenféle új kacat a lakásba… Neked soha semmi nem elég, mindig kell valami friss szerzemény.
Újra megéreztem Gábor kezét a térdemen.
Ezúttal azonban finoman, de határozottan arrébb toltam.
— Ilona — szólaltam meg nyugodt hangon —, maga egyáltalán tisztában van vele, mennyit keres a fia?
A kérdés szemmel láthatóan kibillentette.
— Annyit biztosan, hogy ezt az otthont eltartsa.
— Nem erre voltam kíváncsi. Azt kérdeztem, tudja-e a pontos összeget.
— Ugyan már, mit változtat az a konkrét szám?
Halvány mosoly jelent meg az arcomon.
— Elég sokat, ha hat ember előtt azzal vádol, hogy én az ő pénzén élek.
Gábor halkan kifújta a levegőt.
— Katalin, kérlek…
Ránéztem.
— Nem. Most nem fogok hallgatni.
Ilona gúnyos nevetést hallatott.
— Tessék, tessék. A nagyasszony megsértődött.
— Nem sértődtem meg.
Felálltam a székemről.
— Csak mostanra lett elegem.
— Miből? — kérdezte élesen. — Abból, hogy vásárolhatsz?
Az asztal körül feszengő, nehéz csend telepedett meg.
Gábor nővére végül halkan megszólalt:
— Anya, talán tényleg jobb lenne, ha most abbahagynád.
Ilona azonban addigra már teljesen belelovalta magát, és esze ágában sem volt megállni.