Nem is próbálta fékezni magát.
— Amikor én voltam ennyi idős, mint te, már dolgoztam, két gyereket neveltem, és egy egész háztartás a vállamon volt — vágta oda Ilona. — Nem kávézókban ücsörögtem, és nem jártam kéthetente új ruhák után.
Pár pillanatig némán néztem rá.
Aztán lassan biccentettem.
— Rendben.
Ilona összehúzta a szemét.
— Tessék?
— Akkor nézzük meg pontosan.
Otthagytam az étkezőt.
Gábor szinte azonnal felpattant, és utánam sietett.
— Katalin, mit művelsz?
Bementem a dolgozószobába, leültem az íróasztalhoz, és bekapcsoltam a gépet.
— Azt, amit édesanyád az imént kiprovokált.
— Ő nem kért tőled semmit.
— Azt mondta, az én dolgom csak annyi, hogy szórom a te pénzedet. Akkor ideje tisztázni, mennyi is az a pénz, amit állítólag én költök el.
Gábor becsukta mögöttünk az ajtót.
— Nem tartozol neki magyarázattal.
Hátrafordultam.
— Éppen ez a baj.
— Micsoda?
— Az, hogy évek óta ezt mondogatom magamnak én is. Hogy nem kell bizonygatnom semmit. Hogy nem kell leállnom vele vitatkozni. Csakhogy amíg én hallgattam, az anyád szépen felépített egy mesét rólam, és mindenki előtt azt ismételgette.
Gábor fáradtan végighúzta a tenyerét az arcán.
— Tudod jól, hogy szeret túlzásokba esni.
— Túlzásokba?
Keményen ránéztem.
— Három hónappal ezelőtt a nővéred előtt kijelentette, hogy te vetted az autót.
— Igen, emlékszem…
— Az autó az én nevemen van. Én fizettem ki.
Gábor nem válaszolt.
— Karácsonykor mindenkinek azt adta elő, hogy a konyhafelújítás a te érdemed volt.
— Katalin…
— Az éves prémiumomból ment rá a pénz.
— Tudom.
— Tavaly nyáron pedig azt mondta, a szüleim csak azért lakhattak abban a szállodában, mert te álltad nekik.
— Tudom, hogy ez nem igaz.
— Te tudod. Én is tudom. Csakhogy amikor kimondja, te egyszer sem javítod ki.
Gábor lesütötte a tekintetét.
És akkor hirtelen világosan láttam valamit.
A gond sosem kizárólag Ilona volt.
Ugyanúgy része volt ennek Gábor hallgatása is.
Beléptem a netbankba, megnyitottam a szükséges dokumentumokat, letöltöttem néhány kimutatást, majd egymás után nyomtatni kezdtem az oldalakat.
Gábor a nyomtató felé nézett.
— Biztos, hogy végig akarod ezt csinálni?
— Igen.
A kinyomtatott papírokat egy mappába tettem, majd visszamentem velük az étkezőbe.
Ilona ugyanabban a székben ült, mintha semmi sem történt volna.
Amikor meglátott, elégedett mosoly jelent meg az arcán.
— Na, sikerült lehiggadni?
Leültem vele szemben.
— Még el sem kezdtük.
A mappát az asztal közepére helyeztem.
— Az előbb azt állította, hogy semmihez nem értek, csak ahhoz, hogy elköltsem a fia pénzét.
— Mert pontosan ez történik — felelte azonnal.
Kinyitottam a mappát.
— Akkor most átnézzük a bankszámlakivonatokat. Vagy szeretné már most megbánni, amit mondott?
A mosolya egy csapásra eltűnt.
— Miféle bankszámlakivonatokat?
— A mieinket.
Gábor lassan visszaült mellém.
Az asztal körül mindenki elcsendesedett.
Kihúztam az első lapot.
— Erről a számláról vonják a lakáshitel részleteit.
Ilona elé tettem a papírt.
— Az elmúlt tizenkét hónap befizetéseinek hatvannyolc százaléka az én jövedelmemből érkezett.
Ilona homloka ráncba szaladt.
— Ez még semmit nem jelent.
Elővettem a következő oldalt.
— Villany, víz, internet, biztosítás, közös költség és minden egyéb rezsi. Mindegyik az én számlámról megy.