— A fiam hátán kapaszkodsz meg, te semmirekellő asszony! — vágott át Erika hangja az étkezőn olyan élesen, hogy az asztal körül ülők egyszerre némultak el.
A villa még mindig az ujjaim között volt, én pedig lassan ráemeltem a tekintetemet.
Velem szemben ült, az állát kihívóan megemelve, és az arcán nyoma sem látszott annak, hogy szerinte bármi bántót mondott volna.
Mellette ott volt a nővére, annak férje, valamint Gergő két rokona. A férjem tőlem jobbra ült.
Gergő negyvenkilenc éves férfi volt.
És egy szót sem szólt. Ahogy várható volt.
— Ezt most komolyan mondta? — kérdeztem higgadtan.
Erika gúnyosan felnevetett.
— Ne játszd meg, hogy nem érted. A fiam látástól vakulásig hajt, te meg itt kényelmesen élsz az ő keresetéből.
Óvatosan letettem a villát a tányér szélére. Pedig reggel óta azt ismételgettem magamban, hogy ezen a vasárnapon semmibe nem megyek bele.
Gergő születésnapját ünnepeltük.
Nem akartam jelenetet.
Reggel nyolc óta talpon voltam a konyhában. Megsütöttem a húst, megcsináltam a köretet, két külön salátát készítettem, sőt még a tortát is én sütöttem. Megterítettem, beszereztem az italokat, rendbe tettem az egész lakást, utána pedig még Erikáért is kimentem az állomásra, mert Gergőnek állítólag „nem fért bele”.
És most ez az asszony az én asztalomnál ült, és lustának nevezett.
— Erika, szerintem ez most nagyon nem ide való téma — szólaltam meg.
— Miért ne lenne az? Talán azért, mert fáj szembenézni az igazsággal?
A nővéréhez fordult, mintha közönséget keresne magának.
— Én már évek óta ezt mondom. Amióta Gergő feleségül vette ezt a nőt, mindent egyedül visz a hátán.
A férjemre néztem.
— Gergő?
Megköszörülte a torkát, de nem rám nézett igazán.
— Nóra, kérlek. Ma ne csináljunk ebből veszekedést.
Kis híján felnevettem.
Vagyis nem az anyja robbantotta ki a balhét.
Hanem én.
Hát persze.
— Én nem kezdem a veszekedést — mondtam lassan. — Az édesanyád az egész családod előtt kijelentette, hogy lusta vagyok.
— Anya biztosan nem úgy értette.
Erika ekkor letette a poharát az asztalra.
— Dehogynem. Pontosan úgy értettem.
Ettől kezdve minden tekintet rám szegeződött.
Erika kényelmesen hátradőlt a székén.
— Az én fiam keresi meg a pénzt. Ő fizeti a számlákat. Ő teremtette meg ezt az otthont. És te ugyan mit teszel hozzá?
Pár másodpercig csak csendben néztem rá.
Aztán megkérdeztem:
— Valóban érdekli, hogy én mivel járulok hozzá ehhez az élethez?
— Örömmel meghallgatom.
A mosolyából egyértelmű volt, hogy már most győztesnek érzi magát.
Bólintottam.
— Rendben.
Felálltam az asztaltól.
Gergő azonnal a csuklóm után kapott.
— Nóra, ülj vissza.
Kihúztam a karomat a kezéből.
— Nem. Az édesanyád tudni akarja, mit adok én ehhez a házassághoz. Akkor meg fogja tudni.
Elindultam a nappali felé.