A sarokban álló íróasztalhoz léptem, felkaptam róla a laptopomat, és visszavittem az étkezőbe.
Mire újra az asztalnál álltam, Erika már látványosan az ég felé forgatta a szemét.
— Most meg ezt minek hozod ide?
— Mert számokról lesz szó.
Leültem, felnyitottam a gépet, és megkerestem azt a táblázatot, amelyet hónapok óta vezettem.
— Gergővel nem egyenlően osztozunk a háztartás költségein.
Erika szája elégedett mosolyra húzódott.
— Hát persze. Pontosan erről beszélek.
— Csakhogy a kiadások nagyjából kétharmadát én állom.
A mosoly abban a pillanatban lefagyott az arcáról.
Gergő pedig hirtelen úgy elnémult, mintha minden hang kiszorult volna belőle.
— Tessék? — kérdezte Erika, most már egészen más hangon.
Kissé felé fordítottam a képernyőt.
— A lakáshitel havi részlete az én bankszámlámról megy ki. Ugyanez igaz a villanyra és az internetre is. A bevásárlások nagy részét szintén én fizetem.
— Ez képtelenség.
— Nem az.
— De hát Gergő többet keres nálad!
A férjemre pillantottam.
Nem nézett rám. Inkább félrefordította a fejét.
És akkor egyszerre világossá vált számomra valami.
Erika valójában semmit sem tudott arról, hogyan élünk mi ketten.
Csak azt ismerte, amit Gergő otthon előadott neki.
— Gergőnek valóban tisztességes fizetése van — mondtam nyugodtan. — Csakhogy három éve fizet még egy másik kölcsönt is.
Erika homloka ráncba szaladt.
— Miféle kölcsönt?
Gergő tekintete élesen belém fúródott.
— Nóra.
— Azt, amelyet akkor vett fel, amikor ön szerette volna felújíttatni a konyháját.
Az asztal körül hirtelen olyan csend lett, hogy szinte hallani lehetett a levegőt.
Erika arca kifakult.
— Az nem ugyanaz volt.
— Természetesen nem.
— A fiam csak segíteni akart nekem!
— És én ezt soha nem kifogásoltam.
Lassan lehajtottam a laptop fedelét.
— Tudja, Erika, pontosan ezért hallgattam eddig. Mert azt hittem, amit az ember a családjáért megtesz, azt később nem használja fegyverként a másik ellen.
Erika szorosan összezárta az ajkait.
— Gergő akkor is sokkal keményebben dolgozik, mint te.
Ezt már nem bírtam megállni.
Egy rövid, hitetlen nevetés csúszott ki belőlem.
— Gergő?
A férjem figyelmeztetően rám meredt.
De ezen a ponton már nem volt visszaút.
— Szeretnéd, ha elmondanám édesanyádnak, hogyan néz ki egy átlagos napod?
— Nóra, fejezd be.
— Miért? Hiszen az igazság érdekel mindenkit, nem?
Erika tenyere csattant az asztallapon.
— Ne merészeld bemocskolni a fiamat!
Felé fordultam.
— Nem mocskolok be senkit. Csak beszélek egy felnőtt férfiról, akinek reggelente háromszor kell lenyomnom az ébresztőjét, mert különben visszaalszik.
Az egyik unokatestvér zavartan lesütötte a szemét.
Erika szólásra nyitotta a száját, de nem engedtem, hogy közbevágjon.
— Egy férfiról beszélek, akinek éveken át én vasaltam az ingeit. Én kértem időpontot az orvoshoz. Én tartottam rendben a hivatalos papírjait. És amikor az édesanyja két napig nem tudja elérni, engem hív fel, hogy szóljak neki: ugyan legyen már olyan kedves visszatelefonálni a saját anyjának.
Erika felháborodva hátradőlt.
— Ez egy házasságban teljesen természetes!