— Már két órája ülök itt, és még mindig nem kaptam reggelit.
A férjem nagynénjének hangja az étkező felől ért el, éppen akkor, amikor az utolsó elmosott bögrét is a helyére csúsztattam a konyhaszekrényben.
Pár pillanatig komolyan azt hittem, biztosan nem nekem szánta a megjegyzést.
Lassan hátrafordultam. Erika néni az asztalnál ült, karját összefonva maga előtt, az arcán pedig az a fajta türelmetlenség ült, amelyet nehéz félreérteni. Előtte ott állt egy üres kávéscsésze, mellette a mobiltelefonja, valamint egy kistányér, amelyen már csak két keksz szétszóródott morzsái árválkodtak.
Az oldalán az anyósom, Katalin foglalt helyet.
Velük szemben Gábor, a férjem meredt a telefonjára olyan elmélyülten, mintha legalábbis az ország sorsát eldöntő ügyben kellett volna azonnal megoldást találnia.
— Tessék? — szaladt ki belőlem.
Erika nagyot sóhajtott, mintha neki kellene türelmesen elmagyaráznia valami egészen nyilvánvalót.
— Azt mondtam, hogy két órája várok a reggelimre. Mindjárt fél tizenegy van, Júlia.
A faliórára pillantottam a konyhában.
10:27-et mutatott.
Ezután Gábor felé néztem.
Ő azonban továbbra sem szakadt el a képernyőtől.
Valójában nem azon a délelőttön kezdődött az egész.
A feszültség már öt napja lassan, alattomosan gyűlt bennem.
Erika kedden állított be hozzánk egy óriási bőrönddel, és egy olyan mondattal, amely akkor még teljesen ártatlannak hangzott:
— Csak pár napig maradok.
Alapvetően sosem zavart, ha Gábor rokonai nálunk szálltak meg.
Pontosabban: nálam.
A házat ugyanis három évvel azelőtt vettem meg, hogy egyáltalán megismertem volna Gábort. Közel tíz éven át tettem félre rá minden forintot, mire sikerült. Amikor összeházasodtunk, ő költözött be hozzám.
Ezt a tényt korábban soha nem vágtam a fejéhez egyetlen vitában sem.
Egészen addig a bizonyos hétvégéig.
Mert attól a perctől fogva, hogy Erika átlépte a küszöböt, úgy viselkedett, mintha nem egy családi otthonba, hanem teljes ellátást kínáló panzióba érkezett volna.
Már az első reggel megkérdezte, mikor lesz felszolgálva a reggeli.
Azt hittem, tréfál.
El is nevettem magam.
Ő viszont egyáltalán nem mosolygott.
— Én nyolckor szoktam reggelizni — közölte tárgyilagosan. — Tejeskávét kérek, tojást és pirítóst. Reggel nem eszem édességet.
Néhány másodpercig csak néztem rá, mert nem voltam biztos benne, jól hallottam-e.
— A kávéfőzőt megtalálod ott, a tojás a hűtőben van, a kenyér pedig a szekrényben.
Erika alig észrevehetően felhúzta a szemöldökét.
De végül nem mondott semmit.
Másnap, amikor munka után hazaértem, a mosogatóban egy bögrét, három tányért és egy serpenyőt találtam.
Ez önmagában még nem borított volna ki, ha közben nem hallom meg Erika hangját a nappaliból.
— Júlia, ha lesz egy szabad perced, rendet raknál a konyhában? Készítettem magamnak valami harapnivalót.
Mindezt úgy mondta, hogy még csak fel sem állt a kanapéról.
Később Gábor arra kért, próbáljak meg megértőbb lenni.
— Végül is már nem mai csirke — jegyezte meg.
Erika ötvennyolc éves volt.