— Két órája ülök itt, és még mindig nem kaptam reggelit.
A férjem nagynénjének hangja az étkező felől ért el, éppen akkor, amikor az utolsó elmosott bögrét is visszatettem a helyére a konyhaszekrénybe.
Egy pillanatig komolyan azt hittem, rosszul hallok. Biztos voltam benne, hogy ezt nem nekem szánta.
Lassan hátrafordultam. Katalin néni az asztalnál ült, karját összefonva, az arcán olyan türelmetlenséggel, mintha legalábbis egy pincért várakoztatna fegyelmezésből. Előtte üres kávéscsésze állt, mellette a telefonja, valamint egy kistányér, amelyen már csak két keksz után maradt morzsa hevert.
Az oldalánál ott ült az anyósom, Erzsébet.
Velük szemben pedig a férjem, Gábor meredt a mobiljára olyan elmélyülten, mintha az ország sorsa függne attól, mit olvas éppen a képernyőn.
— Tessék? — néztem rájuk értetlenül.
Katalin nagyot sóhajtott, mintha neki kellene végtelen türelemmel elmagyaráznia valami magától értetődőt.
— Azt mondtam, hogy két órája várom a reggelimet. Mindjárt fél tizenegy van, Júlia.
Rápillantottam a konyhai órára.
10:27-et mutatott.
Ezután Gábor felé néztem.
Ő továbbra sem emelte fel a fejét a telefonjából.
Valójában azonban ez az egész nem azon a reggelen kezdődött.
A levegő már öt napja egyre feszültebbé vált körülöttünk.
Katalin kedden állított be hozzánk egy óriási bőrönddel, és egy olyan mondattal, amely akkor még egészen ártatlannak hangzott:
— Csak pár napra jöttem.
Nem volt ellenemre, ha Gábor rokonai nálunk szálltak meg.
Pontosabban: nálam.
A házat ugyanis három évvel azelőtt vásároltam, hogy Gábort egyáltalán megismertem volna. Majdnem tíz éven át raktam félre rá minden forintot. Amikor összeházasodtunk, ő költözött be hozzám.
Ezt a tényt korábban soha nem vágtam a fejéhez egyetlen vitánkban sem.
Legalábbis addig a hétvégéig nem.
Mert attól kezdve, hogy Katalin átlépte a küszöböt, úgy viselkedett, mintha nem is családi otthonba, hanem egy kiszolgálással működő vendégházba érkezett volna.
Már az első reggelen megkérdezte, hány órakor hozzuk a reggelit.
Először azt hittem, tréfál.
El is nevettem magam.
Ő viszont egyáltalán nem mosolygott.
— Én nyolckor szoktam reggelizni — közölte komolyan. — Tejeskávét kérek, tojást és pirítóst. Reggel nem eszem édességet.
Néhány másodpercig csak álltam előtte, és próbáltam eldönteni, jól értem-e a helyzetet.
— A kávéfőző ott van a pulton, a tojást megtalálod a hűtőben, a kenyér pedig a szekrényben van.
Katalin alig észrevehetően felhúzta a szemöldökét.
De akkor még nem mondott semmit.
Másnap munka után hazaérve egy bögrét, három tányért és egy serpenyőt találtam a mosogatóban felhalmozva.
Ezzel önmagában nem lett volna különösebb bajom. Egészen addig, amíg meg nem hallottam Katalin hangját a nappaliból.
— Júlia, ha lesz egy szabad perced, rendbe szednéd a konyhát? Készítettem magamnak valami harapnivalót.
Még csak fel sem állt a kanapéról.
Később Gábor arra kért, próbáljak meg elnézőbb lenni vele.
— Végül is már nem mai lány — mondta mentegetőzve.
Katalin ötvennyolc éves volt.