Ehhez képest heti három alkalommal edzőterembe ment, és akkora bőrönddel állított be hozzánk, hogy még Gábor is csak erőlködve tudta megemelni.
A férjem szemében mégis magától értetődő volt, hogy Katalin már túl koros ahhoz, hogy egy serpenyőt elöblítsen maga után.
Pénteken minden ugyanúgy zajlott le.
Szombaton pedig megérkezett Erzsébet, az anyósom is, azzal a szándékkal, hogy nálunk tölti az egész napot.
Akkor kezdett igazán összeállni bennem a kép, honnan tanulta Katalin ezt a hozzáállást.
— Júlia remekül főz — állapította meg Erzsébet, miközben a kávéját kortyolgatta. — Gábor nagy szerencsével járt vele.
— Azt látom — felelte Katalin. — Bár azért a mai fiatalasszonyok már nem szakadnak meg a munkától.
Alig pár lépésre álltam tőlük.
Tisztán hallottam minden szavukat.
Nem szóltam közbe.
Egyelőre.
Vasárnap reggel hétkor már talpon voltam.
Nem azért, mert bárkinek reggelit akartam készíteni.
Hétfőre el kellett készülnöm egy fontos beszámolóval, és nem halogathattam tovább.
Főztem magamnak egy csésze kávét, megpirítottam egy szelet kenyeret, aztán bezárkóztam a dolgozószobába.
Gábor még mélyen aludt.
Úgy negyed kilenc tájban Katalin is előkerült. A folyosóról már hallottam a lépteit.
A következő pillanatban kopogás nélkül benyitott hozzám.
— Te már fent vagy?
— Több mint egy órája.
— Aha.
Ott maradt az ajtóban.
Mozdulatlanul.
Mintha várna valamire.
— Szeretnél valamit? — kérdeztem végül.
— Nem, semmi különös. Csak azt gondoltam, hogy készül reggeli.
— Én már megreggeliztem.
Az arca egy pillanat alatt megváltozott.
— És velünk mi lesz?
Felnéztem rá a papírjaim közül.
— Nem tudom, Katalin. Gondolom, esztek majd, ha éhesek lesztek.
Erre nem mondott semmit, csak behúzta maga mögött az ajtót.
Azt hittem, ezzel vége is az ügynek.
Hát nem lett.
Kilenc körül Erzsébet is befutott.
Fél tízkor Gábor végre kimászott az ágyból.
Tíz óra tájban kimentem a konyhába, hogy bekapcsoljam a mosogatógépet. Akkor ütötte meg a fülemet Katalin hangja:
— Már két órája itt ülök reggeli nélkül.
Abban a pillanatban valami végérvényesen elpattant bennem.
Nem kiabáltam.
Nem vágtam be ajtót.
Csak nyugodtan megtöröltem a kezem egy konyharuhába, és átmentem az ebédlőbe.
— Két órája? — ismételtem meg csendesen.
— Igen — mondta Katalin. — Nem akartam ebből ügyet csinálni, de azért elég különös, ha valaki vendégeket fogad, aztán hagyja őket étlen üldögélni.
Erzsébet helyeslően biccentett.
— Nálunk mindig nagyobb figyelmet kaptak a vendégek.
Gábor ekkor végre felnézett.
— Júlia, talán gyorsan össze tudnál dobni valamit. Rántottát, pirítóst, bármit…
Pár másodpercig csak néztem őt.
— Persze.
Katalin arca azonnal kisimult.
— Köszönöm.
Csakhogy én nem fordultam vissza a konyha felé.
Ehelyett előhúztam a telefonomat a zsebemből, letettem az asztalra, majd nyugodtan megszólaltam:
— Előtte viszont egyetlen dolgot szeretnék tisztázni.
— Mégis mit? — kérdezte Katalin.
— Mennyit szeretnétek fizetni?