— Két órája várom már a reggelimet.
A férjem nagynénjének hangja az étkező felől ért el hozzám éppen akkor, amikor az utolsó elmosott csészét is visszatettem a konyhaszekrénybe.
Pár pillanatig komolyan azt hittem, biztosan nem nekem szól ez a mondat. Egyszerűen képtelenségnek tűnt.
Lassan hátrafordultam. Judit néni az asztalnál ült, karját szorosan összefonta maga előtt, az arcán pedig olyan türelmetlen kifejezés ült, mintha minimum órák óta személyzetre várna. Előtte egy kiürült kávéscsésze állt, mellette a mobiltelefonja, valamint egy apró tányér, amelyen már csak két keksz szétmorzsálódott maradéka árválkodott.
A közelében ott ült az anyósom, Erika is.
Velük szemben Gergő, a férjem, a telefonja kijelzőjére meredt olyan mély elmélyültséggel, mintha épp egy országos vészhelyzet megoldása múlna rajta.
— Hogy mondtad? — kérdeztem végül.
Judit hangosan sóhajtott.
— Azt, hogy két órája várom a reggelimet. Mindjárt fél tizenegy van, Nóra.
A falon lévő konyhai órára pillantottam.
10:27-et mutatott.
Ezután Gergőre néztem.
Ő azonban továbbra sem szakította el a tekintetét a képernyőről.
Az egész helyzet persze nem azon a reggelen kezdődött.
A feszültség már öt napja csendben gyűlt bennem.
Judit kedden állított be hozzánk egy óriási bőrönddel, és egy olyan mondattal, amely akkor még teljesen ártalmatlannak hangzott:
— Csak pár napra jöttem.
Alapvetően soha nem zavart, ha Gergő rokonai nálunk szálltak meg.
Vagy pontosabban fogalmazva: nálam.
Ezt a házat ugyanis három évvel azelőtt vettem, hogy Gergőt egyáltalán megismertem volna. Majdnem egy évtizeden át tettem félre rá minden forintot. Amikor összeházasodtunk, ő költözött be hozzám.
Ezt a tényt korábban soha nem vágtam a fejéhez egyetlen veszekedés során sem.
Egészen addig a bizonyos hétvégéig.
Mert attól a perctől kezdve, hogy Judit átlépte a küszöbünket, úgy viselkedett, mintha nem egy családtag otthonába, hanem egy teljes ellátást biztosító szállodába érkezett volna.
Már az első reggelen megkérdezte, mikor kerül sor a reggeli felszolgálására.
Azt hittem, tréfálkozik.
Felnevettem.
Ő viszont egyáltalán nem mosolygott.
— Én rendszerint nyolckor szoktam reggelizni — közölte teljes komolysággal. — Tejeskávét kérek, tojást és pirítóst. Reggel nem eszem édességet.
Néhány másodpercig csak álltam, és próbáltam eldönteni, jól hallottam-e.
— A kávéfőző ott van a pulton, tojás van a hűtőben, kenyér pedig a szekrényben — feleltem végül.
Judit alig észrevehetően feljebb húzta a szemöldökét.
De nem mondott semmit.
Másnap, amikor munka után hazaértem, a mosogatóban egy csésze, három tányér és egy serpenyő várt rám.
Önmagában ezzel még nem is lett volna különösebb bajom. A gond ott kezdődött, amikor meghallottam Judit hangját a nappaliból.
— Nóra, ha lesz egy szabad perced, rendbe tennéd a konyhát? Készítettem magamnak valami harapnivalót.
Még annyira sem méltatott, hogy felálljon a kanapéról.
Később Gergő arra kért, próbáljak meg elnézőbb lenni.
— Végül is már nem mai lány — jegyezte meg.
Judit ötvennyolc éves volt.