Ennek ellenére heti három alkalommal lement az edzőterembe, és akkora utazótáskával állított be hozzánk, hogy Gergő is csak nyögve tudta megemelni.
A férjem szemében viszont mindez valahogy nem mondott ellent annak, hogy Judit állítólag már túl koros egy serpenyő elmosogatásához.
Pénteken a jelenet szinte pontosan ugyanígy megismétlődött.
Szombaton aztán megérkezett Erika is, Gergő édesanyja, hogy nálunk töltse az egész napot.
Akkor kezdtem igazán érteni, honnan fúj a szél Judit viselkedésében.
— Nóra remekül főz — mondta Erika a kávéscsészéje fölött. — Gergőnek nagy szerencséje van vele.
— Észrevettem — felelte Judit. — Bár manapság a fiatal asszonyok már nem szakadnak bele a házimunkába, az biztos.
Alig pár lépésre voltam tőlük.
Egyetlen szó sem kerülte el a fülemet.
Mégsem szóltam semmit.
Egyelőre.
Vasárnap reggel hétkor már talpon voltam.
Nem azért, mert bárkinek reggelit akartam készíteni.
Hétfőre le kellett adnom egy fontos anyagot, és még messze nem végeztem vele.
Főztem magamnak egy kávét, megpirítottam egy szelet kenyeret, aztán bezárkóztam a dolgozószobába.
Gergő akkor még békésen aludt.
Valamikor negyed kilenc táján Judit is előkerült. A folyosóról hallottam, ahogy közeledik.
A következő pillanatban kopogás nélkül benyitott hozzám.
— Te már fent vagy?
— Több mint egy órája.
— Aha.
Nem mozdult.
Csak állt az ajtóban, mintha várna valamire.
— Segíthetek valamiben? — kérdeztem végül.
— Nem, semmi különös. Csak azt gondoltam, talán reggelit csinálsz.
— Én már megreggeliztem.
Erre az arca azonnal megkeményedett.
— És velünk mi lesz?
Felnéztem rá.
— Nem tudom, Judit. Gondolom, esztek majd, ha éhesek lesztek.
Egyetlen szó nélkül húzta be maga mögött az ajtót.
Azt hittem, ezzel a téma véget ért.
Nem így történt.
Kilenc körül Erika is befutott.
Fél tízre Gergő is kikászálódott az ágyból.
Tíz óra tájban kimentem a konyhába, hogy elindítsam a mosogatógépet. Akkor ütötte meg a fülemet Judit panaszos hangja:
— Már két órája itt ülök, és várom a reggelimet.
Abban a pillanatban bennem valami végleg átbillent.
Nem kiabáltam.
Nem vágtam be ajtót.
Csak nyugodtan megtöröltem a kezemet egy konyharuhába, majd átmentem az étkezőbe.
— Két órája? — ismételtem meg.
— Igen — mondta Judit. — Nem akartam kellemetlenkedni, de azért elég különös, amikor az ember vendéget fogad, aztán még reggelit sem ad neki.
Erika egyetértően biccentett.
— Nálunk a családban a vendéggel mindig tisztességesebben bántak.
Gergő ekkor végre felpillantott.
— Nóra, nem tudnál gyorsan összeütni valamit? Mondjuk tojást, pirítóst…
Néhány másodpercig csak néztem rá.
— Persze — mondtam halkan.
Judit arcán rögtön megjelent a megkönnyebbülés.
— Köszönöm.
Csakhogy nem indultam vissza a konyhába.
Ehelyett előhúztam a telefonomat a zsebemből, az asztalra tettem, és nyugodtan megszólaltam:
— Előtte egyetlen dolgot szeretnék tisztázni.
— Micsodát? — kérdezte Judit.
— Mennyit szeretnétek fizetni?