Arról, hogy szilveszterkor tizenhét ember fog nálunk aludni, nem beszélgetésből értesültem, hanem egy táblázatból.
Anyósom, Katalin küldte át a családi csoportba. Az első oszlopban nevek sorakoztak, a másodikban ételek, a harmadikban pedig az, ki hol kap fekhelyet. Az én nevem mellett ez állt: kocsonya, kacsa, kétféle saláta, gyerekasztal, valamint az emelet rendbetétele. Gábor sorába mindössze ennyit írtak: „grill, italok”. A szállásbeosztásnál pedig ez szerepelt: „Nóra a gyerekekkel — Lilla dolgozószobája; Ilona néni — Lilla és Gábor hálója; Lilla és Gábor — nappali kanapé.”
A táblázat alatt Katalin még odaírta: „Na, milyen ügyes vagyok, mindent elosztottam, most már senki sem bújhat ki alóla!”
Gábor mellettem ült, és abban a pillanatban hirtelen rendkívül fontosnak találta az új kávéfőző használati útmutatóját.
– Te erről tudtál? – kérdeztem.
– Nem arról, hogy tizenheten lesznek.
– Akkor hány emberről volt szó?
– Anya azt mondta, szűk családi körben összejövünk. Én úgy gondoltam, legfeljebb nyolcan.
Nálunk a „szűk családi kör” általában kettőnket és az ő szüleit jelentette. Néha Gábor húga is eljött a férjével. Ezzel sosem volt bajom. A ház nagy volt, három éve vettük, és mindketten rengeteget tettünk bele, pénzt is, munkát is. Csakhogy nyolc vendég egy estére és tizennyolc-tizenkilenc ember három teljes napra egészen más kategória. Főleg úgy, hogy engem közben szakácsnak, takarítónak és hálószoba nélküli házigazdának neveztek ki.
Beírtam a csoportba: „Katalin, ezt az ünneplést velünk senki nem egyeztette. Nálunk éjszakára legfeljebb te és Zoltán tudtok maradni. A többieknek más szállást kell keresni.”
A válasz szinte azonnal megérkezett: „Lillácska, szilveszterkor a szállások őrült drágák. Egy ház éppen arra való, hogy összegyűljön benne a család.”
Utána özönleni kezdtek a szívecskék, nevetős fejek és rokonoktól érkező üzenetek. Nóra megkérdezte, hozhatja-e a kutyát. Ilona néni közölte, hogy ő összecsukható ágyon nem tud aludni. Gábor unokatestvére megígérte, hogy hoz karaokegépet. Arra senki sem kérdezett rá, hogy egyáltalán érvényes-e a meghívás.
– Hívd fel anyádat – mondtam a férjemnek.
Felhívta. A beszélgetés negyedóráig tartott. Gábor többször is elismételte: „Anya, ez túl sok ember”, aztán azt, hogy „Lillának ez nagyon megterhelő”, majd: „Gondoljuk át.” Végül így zárta le: „Jó, holnap megbeszéljük.”
– Mit fogtok holnap megbeszélni?
– Már mindenkit meghívott. Most már nem lehet csak úgy lemondani.
– Vagyis meghívni lehetett őket nélkülünk, de visszamondani már nem lehet az engedélyük nélkül?
Gábor fáradtan végighúzta a kezét az arcán. Negyvenfős osztályt vezetett, és a munkahelyén egyetlen pontos kérdéssel képes volt lezárni bármilyen vitát. Az anyja mellett viszont a teljes szókincse nagyjából ennyire zsugorodott: „jaj, anya” és „ne legyen ebből veszekedés”.
Tizenkét nap volt hátra szilveszterig, amikor Katalin újabb táblázatot küldött. A vendégek száma ekkorra már tizenkilenc lett: valaki úgy döntött, a fia barátnőjét is hozza, Ilona néni pedig a szomszédasszonyát, „hogy ne unatkozzon egyedül”. Anyósom rám bízta a bevásárlást is, mellékelve egy háromoldalas listát.
Megnyitottam a naptáramat. Október vége óta kemény projektindítás zajlott a munkahelyemen. Az utóbbi két hétben hatkor keltem, reggeli közben e-mailekre válaszoltam, és késő este értem haza.