Kilenc után estem be otthon, és addigra már csak arra vágytam, hogy ne szóljon hozzám senki. A szabadságom december huszonkilencedikén kezdődött volna. Három csendes napot képzeltem el magamnak: alvást, olvasást, némaságot. Ehhez képest azt várták tőlem, hogy kiszolgáljak egy rakás embert, akiknek a felét legutóbb az esküvőnkön láttam.
— Én ezt az ünnepséget nem fogom megszervezni — közöltem Gáborral.
— Segítek — vágta rá.
— Te két órán át sütögeted a húst. És a többit ki csinálja?
— Rendelünk kaját.
— Tizenkilenc főre? Rendben. Akkor rendeld meg az ágyneműt, a takarítást, a mosogatást, a gyerekfelügyeletet meg a kutyát is.
Ő a hangnememen sértődött meg. Én meg azon, hogy a lényeget megint elengedte a füle mellett.
Másnap a munkahelyemen az egyik kolléganőm észrevette, hogy ebédszünetben utazási oldalakat böngészek.
— Menj el — mondta egyszerűen. — A többivel majd később foglalkozol.
Nem menekülni akartam. Először azon gondolkodtam, kiveszek egy szobát valamelyik városi hotelben, és egyszerűen kimaradok az egészből. De ez inkább büntetésnek tűnt, ráadásul olyan büntetésnek, amiért még fizetek is, miközben negyven percre ülök a saját házamtól. Aztán megláttam az utolsó szabad helyet december huszonkilencedikére Siófokra, és egy apró szállodát a víz közelében. Télen fürödni persze nem lehet, de sapka nélkül lehet sétálni, és a telefont sem kötelező bekapcsolva tartani.
Megvettem az oda-vissza jegyet öt napra.
Este mondtam el Gábornak.
— Most viccelsz?
— Nem. Ha szerinted a meghívást már nem lehet visszavonni, akkor ünnepeljetek. De az én részvételemet senki nem egyeztette velem.
— Itt hagysz egyedül a saját rokonaimmal?
— Pontosan. A te rokonaid, a te anyád hívta meg őket, és te nem voltál hajlandó nemet mondani. Miért te maradsz egyedül, miközben nekem kellene dolgoznom?
Fel-alá járkált a konyhában, és sorolta, mi minden lesz ebből: az anyja kiborul, a rokonok beszélni fognak róla, valaki már megvette az alapanyagokat, a gyerekek számítanak a házra. Hallgattam, és közben feltűnt, hogy a felsorolt következmények között egyszer sem szerepelek én. Az állapotom nem volt tényező. Az én hiányom csak úgy zavarta, mint egy üresen maradt rubrika a feladatlistán.
Másnap Katalin bejelentés nélkül állított be. Öt csomag eldobható dobozt és egy tekercs alufóliát hozott magával.
— Gábor azt mondta, úgy döntöttél, hisztizel egy kicsit.
— Úgy döntöttem, elutazom szabadságra.
— Szilveszterkor a feleségnek a férje mellett a helye.
— A férjnek meg illik megbeszélnie, kit fektet be a közös hálószobába.
— Ilona műtét után van, nem alhat kanapén.
— Akkor neki kényelmes szobára vagy a saját ágyára van szüksége. Az én hálóm nem gyógyintézet.
Anyósom kijelentette, hogy a ház fele Gáboré, tehát joga van vendégeket hívni. Ebben igazat adtam neki. Aztán hozzátettem, hogy az én felem viszont Debrecenben száll át a következő vonatra. Pár másodpercig látszott rajta, hogy nem fogja fel: ez nem fenyegetés.
A következő napok a nyomásgyakorlásról szóltak. A rokonok sorban telefonáltak. Nóra arról beszélt, mennyire csalódottak lesznek a gyerekek. Zoltán arra kért, ne hozzam Gábort kellemetlen helyzetbe. Ilona néni közölte, hogy ő fiatalon harminc embert is vendégül látott egy kétszobás lakásban, és senki nem panaszkodott. Én mindenkinek ugyanazt feleltem: az ünnep nem marad el, csak én nem leszek ott.