Gábor ennek ellenére még mindig abban bízott, hogy az utolsó pillanatban visszakozom. Nem rendelt készételeket, szállás után sem nézett, mintha a probléma attól megszűnne, hogy nem vesz róla tudomást. December huszonnyolcadikán hat tömött bevásárlótáskával állított haza, majd megkérdezte, hová tettem a legnagyobb lábast.
— Az alsó polcon van — feleltem, miközben behúztam a bőröndöm cipzárját.
— Te tényleg elmész holnap?
— Igen.
— És ha anya nem bírja egyedül?
— Akkor kevesebb embert kell meghívni.
Ekkor nézett rá először a listára úgy, mintha az nem valami megváltoztathatatlan sorscsapás volna, hanem megoldandó feladat. Felhívta az anyját, és azt javasolta, maradjanak csak azok, akik a közelben laknak. Katalin elsírta magát. Elmondta, hogy ennek a szilveszternek különleges jelentősége lett volna: a nővére, Ilona, akivel évek óta haragban voltak, végre beleegyezett, hogy eljöjjön, és talán kibéküljenek. Katalin mindenkit egy fedél alatt akart látni, megmutatni, hogy a család újra össze tud állni.
Így derült ki az a valódi ok, amelyet senki sem tartott fontosnak közölni velem. Nem egyszerű vendégségről volt szó, hanem két testvér béküléséről. Egy pillanatra majdnem megingott bennem valami. Aztán újra ránéztem a táblázatra, amelyben két asszony kibékülésének ára az én hálószobám, az én munkám és az én hallgatásom lett volna.
— Örülök, ha beszélni akarnak egymással — mondtam Gábornak. — De ehhez nincs szükség tizenkilenc nézőre, és az én kacsámra sem.
Másnap reggel kivitt a buszpályaudvarra. Alig váltottunk szót. A peron mellett, közvetlenül indulás előtt hirtelen megkérdezte:
— Ha most mindent lefújok, maradsz?
Megtehettem volna. A jegyet vissza lehetett váltani, igaz, némi veszteséggel. Csakhogy akkor megint minden az utolsó percen, meg az én tűréshatáromon múlt volna. Megráztam a fejem.
— Nem. Nekem szükségem van erre a pár napra. Neked pedig arra az ünnepre, amelyet te választottál magadnak.
Siófok esővel fogadott. A szobában zúgott a légkondi, az ablakból a szemközti hotel oldalfalára láttam, a bőröndöm pedig valamilyen szerencsétlen csomagkezelési kavarodás miatt Debrecenben kötött ki. Az első órákban nem felszabadultságot éreztem, hanem bűntudatot. Magam előtt láttam Gábort a lábasok között, az anyját kisírt szemmel, a gyerekeket saláta nélkül. Többször is a telefonomért nyúltam, hogy leírjak neki pár instrukciót. Végül lenémítottam a készüléket, és lementem a Balaton-partra abban a ruhában, amelyet útközben vettem.
Otthon ezalatt a táblázat találkozott a valósággal. Erről Gábor üzeneteiből értesültem, amelyeket naponta csak egyszer olvastam el. Az egyik unokatestvér közölte, hogy mégsem jön, amint megtudta, hogy szállodában kellene aludnia. A fiú barátnője szintén kikerült a névsorból. Nóra nemcsak a kutyát hozta magával, hanem egy ketrecet is benne egy tengerimalaccal. A kiszállításnál összekevertek két meleg ételt. Harmincegyedikén reggel pedig felmondta a szolgálatot a bojler.
Gábor szerelőt hívott, hat embert elszállásolt a legközelebbi motelben, vett papírtányérokat, és három órán át maga aprította a salátákat. Katalin megpróbálta visszaterelni a dolgokat az eredeti tervhez, de a fia most először nem azt mondta, hogy „majd meglátjuk”, hanem világosan válaszolt: „Nem, a mi hálószobánkban senki sem alszik”, és: „Nem, Lilla dolgozószobája zárva marad.”
Éjfélkor egy parti padon ültem egy pohár kávéval a kezemben. Körülöttem tűzijátékokat lőttek fel, idegenek kívántak egymásnak boldog új évet különféle nyelveken. Gábor végül hét perccel éjfél után hívott.