A mondat az előszobában hangzott el, közvetlenül a bejárati ajtó mellett, amikor odakint már sűrűsödni kezdett a novemberi alkony kékes homálya. Zoltán háttal az ajtónak támaszkodott, kabátja zsebébe mélyesztette a kezét, és olyan leereszkedő magabiztossággal nézett Katalinra, ahogyan az ember arra szokott tekinteni, akiről biztosan hiszi, hogy sarokba szorította. Meg volt győződve róla, hogy ezúttal pontosan oda talált, ahová akart. Huszonhárom év házasság, a közös háromszobás lakás a külvárosi panelrengetegben, a felnőtt lányuk, aki fél éve munkaszerződés miatt az ország másik végébe költözött, a megszokott életük rendje — Zoltán szerint mindez kiszolgáltatottá tette Katalint.
— Mondd még egyszer — szólalt meg Katalin nyugodtan.
A karján tartotta a kabátját, amelyet éppen az imént vett le, miután hazaért az uszoda recepcióján töltött műszakból. Egyetlen fölösleges mozdulatot sem tett. A hangja sem rezdült.
— Mit mondjak ezen újra? — húzta el a száját Zoltán, szemmel láthatóan élvezve a helyzetet. — Tökéletesen hallottad. Anyám nem marad tovább egyedül abban a faluban. Nehéz neki. Ott a ház, amit karban kell tartani, a kert, a kályhafűtés, télen a hó az udvaron. Kötelességünk idehozni. A nagyszobába költözik, végleg. Ha ez neked nem tetszik, akkor add be a válókeresetet. Akár holnap reggel. Menj, és intézd el. Én nem foglak visszatartani.
Könnyekre számított. Arra várt, hogy Katalin elnémul, vitatkozni kezd, sorolni fogja, hogy az anyjának van még két gyereke, akik soha egyetlen napig sem törődtek vele, vagy könyörög majd, hogy találjanak valami más megoldást. Katalin azonban egyenesen a szemébe nézett.
— Rendben — mondta.
Zoltán meghökkent. Az elégedett vigyor ott maradt kerek, frissen borotvált arcán, mintha odaragasztották volna.
— Mi az, hogy rendben?
— Beadjuk a válást. Holnap reggel kilenckor találkozunk a járásbíróság ügyfélfogadásán. A személyidet ne hagyd otthon.
Katalin gondosan vállfára akasztotta a kabátját, aztán megfordult, és végigsétált a hosszú folyosón a nappali felé.
Zoltán mozdulatlanul maradt a bejáratnál. A lakás csöndjében csak az hallatszott, ahogy az ablakon túl az apró, szúrós eső egyhangúan veri a párkány bádogját.
Katalin leült a kanapéra, és kisimította gyapjúszoknyája redőit. Nem érzett pánikot. Zavarodottság sem volt benne. Csak egy tiszta, kongó felismerés: a kelés, amely fél éve érlelődött, végre kifakadt.
Az egész még tavasszal kezdődött, amikor az anyósa, Erzsébet asszony először vetette fel, hogy beköltözne hozzájuk. Hetvenkettedik évében járt, de olyan energia szorult belé, hogy bármelyik művezető megirigyelhette volna. A Budapest környéki faluban, ahol élt, vaskézzel irányította az egész utcát: rendszeresen összehívta a lakókat, lehordta az önkormányzatot a rossz közvilágítás miatt, a helyi villanyszerelőkkel pedig úgy beszélt, hogy azok vigyázzban álltak előtte. Ám amint Zoltán megjelent a láthatáron, Erzsébet asszony egy pillanat alatt átváltozott. A hangja elvékonyodott, a válla megroggyant, tekintetében pedig megjelent az elhagyott anya világfájdalma.
Zoltán volt a legidősebb fia. Utána következett Júlia, a lánya, a legkisebb pedig Marcell volt, a család kedvence: negyvenéves, megbízhatatlan fickó, aki sehol sem tudott sokáig megmaradni, alkalmi munkákból tengődött, és állandóan a sors igazságtalanságaira panaszkodott. Júlia jól ment férjhez, egy fuvarozó cég vezetőjéhez, beköltözött Székesfehérvárra, és évente kétszer hívta fel az anyját: karácsonykor és a születésnapján. Marcell viszont az anyjával lakott a faluban, semmiért nem fizetett, az apjától örökölt régi motorral járkált, és elvárta, hogy naponta háromszor friss étel kerüljön elé.
Aztán Erzsébet asszony egyszer csak kijelentette, hogy ő tovább nem bír falun élni.
— Nincs már erőm, kisfiam — sóhajtozott minden szombaton a telefonba, pontosan tudva, hogy Zoltán kihangosítja a hívást. — Nincs, aki ellapátolja a havat. Nincs, aki fát hasogasson. Marcellke elfárad, munkát keres, neki nincs ideje nehéz dolgokkal bajlódni. Vigyetek magatokhoz. Nálatok van hely, háromszobás lakásban éltek. Meghúzom magam csendben egy sarokban, senkinek sem leszek terhére.
Katalin akkor nem szólt semmit. A lakás, amelyben éltek, eredetileg az ő szüleié volt. Az apja, aki hosszú éveket dolgozott le egy állami üzemben, még a régi rendszerben kapta a háromszobás otthont a gyártól. Amikor később rendezni kellett a tulajdonviszonyokat, Katalin szülei ragaszkodtak hozzá, hogy minden törvényesen történjen: a lakás fele Katalin nevére került, a másik rész pedig később, a csere és az öröklési ügyek lezárása után, Katalin és Zoltán között egyenlő arányban lett bejegyezve, hiszen Zoltán már hosszú ideje oda volt bejelentve. Ő azonban minden négyzetmétert a saját birodalmának tekintett.
— Értsd már meg, Kati — hajtogatta egész nyáron. — Az anyámról van szó. Nem hagyhatjuk ott egyedül.
— Nincs egyedül. Ott él vele egy felnőtt, egészséges férfi, Marcell — felelte Katalin akkor. — Miért nem képes Marcell fogni egy lapátot, és eltakarítani a havat az udvarról? És Júlia miért nem ajánlja fel, hogy az anyád költözzön be a kétszintes házukba?
— Júlia elfoglalt ember! — emelte fel a hangját Zoltán. — Marcell meg másféle természet, ő nem való a mindennapi ház körüli dolgokra! Egyedül mi tudjuk megadni anyának azt a gondoskodást és nyugalmat, amit megérdemel!
Katalin pontosan átlátta ezt a családi gépezetet. Huszonhárom év alatt a legapróbb részletekig kiismerte az anyósa klánjának működését. Erzsébet asszony életének alapelve végtelenül egyszerű volt: Zoltánnak, a legidősebb fiúnak el kell tartania és meg kell mentenie mindenkit; Marcellnek, a legkisebbnek joga van élvezni az életet; Katalinnak, a menynek pedig kötelessége csendben kiszolgálni ezt az egész rendszert, miközben engedelmesen bólogat.
Csakhogy Erzsébet asszony legutóbbi követelése mögött Katalin valami mást is megérzett, nem pusztán egy újabb szeszélyt. Három héttel korábban véletlenül fültanúja lett Zoltán telefonbeszélgetésének az erkélyen.
Zoltán rendszerint mindenki előtt beszélt az anyjával, látványosan sóhajtozott, és ismételgette: „Igen, anyukám, persze.” Azon az estén viszont bezárkózott az erkélyre, gondosan behúzta maga mögött a műanyag ajtót, és halk, szinte suttogó hangon beszélt.
— Ne sürgesd, anya. Mindent előkészítek. Előbb meg kell törnöm. Ha rögtön ágálni kezd, akkor erőből kell végigvinni. A lényeg, hogy te addigra már hozd át a holmidat. Ha egyszer berendezkedsz a nagyszobában, onnan nincs visszaút. A falusi házat pedig azonnal átadjuk, ahogy megbeszéltük.
Katalin akkor nem rántotta fel az erkélyajtót, és nem rendezett jelenetet. Tudott várni. A türelem olyan tulajdonság, amelyet az ember évek alatt sajátít el, ha nap mint nap százféle ügyféllel találkozik: olyanokkal, akik igazolásért, bérletért vagy belépőkártyáért jönnek az uszodába, és közben mindig találnak valamit, ami miatt elégedetlenkedhetnek. Katalin rég megtanulta: aki elsőként kezd ordítani, az már el is vesztette a játszmát.
Most pedig Zoltán ott állt az előszoba közepén, és értetlenül pislogott.
— Hogy érted azt, hogy a bíróságon? — kérdezte végül, miközben egy lépést tett előre, és lerángatta lábáról a nehéz bakancsot. — Teljesen elment az eszed? Azért, mert a férjed édesanyja ideköltözik hozzánk, te képes lennél áthúzni huszonhárom évet?
— Nem én húzom át — válaszolta Katalin higgadtan, anélkül hogy hátrafordult volna. — Te állítottál választás elé: vagy az anyád költözik ide végleg, vagy válás. Én a válást választottam. Felnőtt ember vagy, Zoltán, negyvennyolc éves. Vagy nálad a kimondott szó annyit ér, mint az üres héj?
Zoltán arca kivörösödött. A pulóver gallérja fölött a nyaka sötét bíborba borult.