— Azt hittem, majd megjön az eszed! — tört ki belőle Zoltán. — A lelkiismeretedre próbáltam hatni! De te érzéketlen vagy, hideg, mint a jég. Az én anyám egész életében a gyárban gürcölt, három gyereket felnevelt! Neked meg akkora teher volna odatenni egy tányér levest egy idős asszony elé?
— Egy tányér levest kitenni nem teher, Zoltán — felelte Katalin csendesen. — Az a teher, amikor olyan emberekkel kell együtt élni, akik cselédnek néznek, és úgy bánnak veled, mintha nem is léteznél. Huszonhárom éve viselem a rokonságodat. Amikor a húgod, Júlia felújított, a két gyereke fél évig nálunk lakott. Én mostam rájuk, én vasaltam, én mentem értük az iskolába, miközben ti Júliával arról beszélgettetek, milyen nehéz ma a fiataloknak. Amikor Marcell belekeveredett abba az adósságügybe az utánfutó miatt, ki nyúlt bele a családi megtakarításba? Te. Én pedig akkor is hallgattam. De azt nem fogom tétlenül nézni, hogy abba a lakásba, ahol felnőttem, beköltöztesd az anyádat, aki ki nem állhat engem, és nyíltan hangoztatja, hogy nem vagyok hozzád méltó.
— Ez a lakás az enyém is! — mordult fel Zoltán. — Törvényes részem van benne! Jogom van ide bejelenteni az anyámat!
— Próbáld meg — mondta Katalin halkan. — A nagykorú tulajdonostársak beleegyezése nélkül még egy hörcsögöt sem jelenthetsz be ide. Vedd elő a jogszabályt, és olvasd el. Ha pedig el akarnád adni a részedet, először nekem kell felajánlanod, hivatalos áron. Úgyhogy holnap reggel kilenckor várlak az anyakönyvi hivatal előtt.
Zoltán ideges mozdulattal felrántotta, majd visszarántotta a kabátja cipzárját, végül ledobta a kabátot az előszobaszekrényre, és beviharzott a konyhába. Sokáig csörömpölt odabent: a vízforralót csapkodta, a felső szekrények ajtaját nyitogatta-csapdosta, vizet engedett, kanalakat ejtett le feltűnően nagy zajjal. Katalin a szobában maradt, és az ablakon át a sötét utcát nézte. Az eső egyre erősebben verte az üveget. Zavaros csíkokban csorgott lefelé a víz, elmosva az utcai lámpák fényét.
Este fél kilenc tájban megszólalt Zoltán telefonja a konyhában. Régi, éles csengőhang volt; azt a dallamot csak az Erzsébettől érkező hívásokhoz állította be.
Katalin felállt, nesztelenül az ajtóhoz lépett, és megállt a félhomályos folyosón, a résnyire nyitva hagyott konyhaajtó mellett.
— Igen, anya — szólalt meg Zoltán tompán. — Nem, még nem sikerült vele normálisan beszélni. Makacskodik. Képzeld, azt mondta, belemegy a válásba. Szó szerint ezt mondta: holnap megyünk az anyakönyvi hivatalba.
A vonal túlsó végéről Erzsébet magas, recsegő hangja hallatszott. A készülék hangereje fel volt tekerve, így Katalin minden szót tisztán kivett.
— Na, én mit mondtam neked? — zengte diadalmasan az anyósa. — Csak ijesztget! Blöfföl, Zolikám! Ugyan hová menne ennyi idősen? Kinek kell egy asszony ötvenhez közel? Ez csak női színjáték! Te tarts ki! Mondd meg neki: ha válás, hát válás, a lakást megosztjuk bíróságon keresztül, az ár fele a tied! Neki majd marad valami egyszobás lyuk a város szélén, aztán meglátjuk, milyen nótát fúj! A falusi házat pedig holnap már Marcell nevére intézzük. A vevők belementek a foglalóba, Marcell felveszi a pénzt, vesz magának egy rendes autót, aztán beköltözik a városba a menyasszonyához.
Katalin gyomrában jeges hideg terült szét. Nem a félelemtől. Az undortól.
Hirtelen minden darab a helyére kattant, mint amikor a kaleidoszkóp színes üvegszilánkjai egyszer csak értelmes mintává rendeződnek. A falusi ház egyáltalán nem volt roskatag, elhagyatott viskó. Négy szobás, masszív téglaház állt ott, nagy telekkel, nem messze egy fenyvestől. Az előző évben bevezették a településre a vezetékes gázt, az ingatlanárak pedig szinte megduplázódtak. A városiak szívesen vásároltak ott hétvégi háznak való portákat.
Erzsébet és Marcell tehát egyszerűen elhatározták, hogy pénzzé teszik a falusi házat, a bevételt Marcell új életére és autójára fordítják, magát Erzsébetet pedig örökös eltartásra Zoltán és Katalin nyakába ültetik. És Zoltán minderről tudott. Pontosan tisztában volt vele, hogy a családi házat eladják a naplopó öccse kedvéért, Katalin elé pedig kész tényként akarják odatenni: élj az anyósoddal, gondozd élete végéig, moss fel utána, főzz neki kását, miközben a drága Marcell vadonatúj kocsival furikázik a városban.
— Anya, szerintem most komolyan gondolja — ellenkezett bizonytalanul Zoltán. — Te nem ismered eléggé. Ha Kati egyszer elvből megmakacsolja magát, tankkal sem lehet arrébb tolni.
— Ugyan már! — legyintett a hang a telefonban. — Holnap reggel tégy úgy, mintha tényleg indulnál vele. Majd meglátjuk, hogy remeg meg a térde, amikor odaértek az ajtóig. A nők gyengék, az egyedülléttől jobban rettegnek, mint bármi mástól. A lényeg, hogy mutasd meg: te vagy a ház ura!
Zoltán hosszan kifújta a levegőt.
— Jól van. Reggel meglátjuk.
Katalin hangtalanul hátralépett a konyhaajtótól. Visszament a hálóba, és lefeküdt az ágy saját oldalára, a takaró tetejére. Nyitott szemmel bámulta a mennyezetet. A férje iránt érzett maradék sajnálat is eltűnt belőle. Huszonhárom év alatt akadt minden: szép időszak, nehéz időszak, veszekedés, kibékülés. De elárulni a bizalmat azért, hogy a pofátlan rokonság kedvére tegyen, és a feleségére sózza mások gondját, mintha az valamiféle fiúi kötelesség volna — ezt nem lehet megbocsátani.
Reggel hétkor megszólalt az ébresztő.
Katalin felkelt, hideg vízzel megmosakodott, felvette a sötét, visszafogott ruháját, és gondosan a táskájába tette az iratokat. Személyi igazolvány, házassági anyakönyvi kivonat, a lakás papírjai — mindent már előző este összekészített.
Zoltán gyűrött arccal jött ki a konyhából. Látszott rajta, hogy az éjszaka felét ébren töltötte; a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Nyilván azt várta, hogy Katalin reggel majd megszólal először, alkut ajánl, vagy legalább valamilyen kompromisszumot. Katalin azonban némán felhúzta a csizmáját, magára vette a kabátját, és megfogta a kilincset.
— Hová mész? — kérdezte Zoltán rekedten.
— Az anyakönyvi hivatalba. Háromnegyed kilenc van. Ne késs el.
Kilépett a lépcsőházba, és választ sem várva csendesen behúzta maga mögött az ajtót.
A reggeli levegő nyirkos volt, mégis friss. Az eső elállt, a járdán átázott, barnára fakult levelek zizegtek a lába alatt. Katalin gyorsan, határozott léptekkel haladt az utcán. Odabent különös, régen elfeledett könnyűség csendült meg benne. Mintha valami óriási, poros zsák szakadt volna le a válláról, amelyet több mint húsz éven át cipelt szó nélkül.
Pontosan tíz perccel nyitás előtt ért az állami hivatal lépcsőjéhez. Zoltán már ott állt. A gránitlépcsők mellett toporgott, az állát a kabátgallérjába húzta, és idegesen nézelődött. Amikor meglátta Katalint, kihúzta magát, mintha vissza akarná ölteni az előző napi magabiztos álarcot.
— Mégis eljöttél — morogta. — Nem gondoltad meg magad?
— Nem — felelte Katalin. — Nyitnak. Menjünk.
Bent meleg volt, a levegőben hivatalos papírok és frissen fényesített bútorok szaga keveredett. A folyosón mindössze két pár várakozott: egy ragyogó szemű fiatal fiú és lány, akik házasságkötési szándékukat jöttek bejelenteni, valamint egy szemüveges, idősebb férfi a társával.
A pult mögött ülő ügyintéző, szigorú tekintetű, középkorú asszony, átvette az irataikat.
— Közös megegyezéssel? Van kiskorú gyermekük?
— A lányunk huszonkét éves, külön él — mondta Katalin tisztán. — Közös megegyezéssel kérjük. A válás tényét illetően nincs vita.
Az ügyintéző Zoltánra emelte a szemét.
— Ön is megerősíti?
Zoltán habozott. Gyors pillantást vetett Katalinra, mintha még mindig arra számítana, hogy az asszony int majd, megállítja az egészet, és kijelenti, hogy csak próbára tette. Katalin azonban egyenesen maga elé nézett, a mintanyomtatványokat bemutató falitáblára.
— Megerősítem — préselte ki végül fojtott hangon.
— Itt és itt írják alá. A felek számára egy hónapos békülési, illetve gondolkodási idő áll rendelkezésre.