A mondatok az előszobában hangzottak el, közvetlenül a bejárati ajtó mellett, amikor odakint már rátelepedett a házakra a novemberi, kékes alkonyat. Gábor a bejárati ajtónak vetette a hátát, kezét mélyen a kabátzsebébe süllyesztette, és olyan fölényes magabiztossággal nézett Júliára, ahogy az ember arra tekint, akit sikerült sarokba szorítania. Meg volt győződve róla, hogy ezúttal telibe talált. Huszonhárom év házasság, közös háromszobás lakás egy csendes lakótelepen, felnőtt lányuk, aki fél éve került munka miatt az ország északi részébe, a megszokott életük rendje — Gábor szerint mindez Júliát védtelenné tette.
— Mondd még egyszer — szólalt meg Júlia halkan és nyugodtan.
A kezében tartotta a kabátját, amelyet az imént vett le magáról, miután hazaért az uszoda recepcióján ledolgozott műszakból. Egyetlen fölösleges mozdulatot sem tett. A hangja sem remegett meg.
— Mit mondjak ezen még egyszer? — húzta el a száját Gábor, láthatóan élvezve a pillanatot. — Tökéletesen hallottad. Anyám nem fog tovább egyedül kínlódni abban a faluban. Nehéz neki ott. A házat karban kell tartani, ott a kert, a kályhafűtés, télen a hó az udvaron. Kötelességünk idehozni. A nagy szobába költözik, végleg. Ha ez neked nem felel meg, akkor add be a válókeresetet. Akár holnap reggel elmehetsz, és megírhatod a kérelmet. Én nem foglak visszatartani.
Könnyekre számított. Arra várt, hogy az asszony elhallgat, aztán vitába kezd, magyarázkodik, felhozza, hogy az anyjának rajta kívül még két gyereke van, akik soha egyetlen napig sem törődtek vele, majd könyörögni kezd, hogy találjanak más megoldást. Júlia azonban egyenesen a szemébe nézett.
— Rendben — mondta.
Gábor meghökkent. Az elégedett mosoly úgy dermedt rá kerek, simára borotvált arcára, mintha odaragasztották volna.
— Mi az, hogy rendben?
— Beadjuk a válást. Holnap reggel kilenckor találkozunk a kerületi anyakönyvi hivatal előtt. Az igazolványodat ne hagyd otthon.
Júlia gondosan vállfára akasztotta a kabátját, majd megfordult, és végigsétált a hosszú folyosón a nappali felé.
Gábor mozdulatlanul maradt a bejáratnál. A lakás csöndjében csak az hallatszott, ahogy az ablakon túl az apró, szúrós eső egyhangúan veri a bádogpárkányt.
Júlia leült a kanapéra, és kisimította gyapjúszoknyája ráncait. Nem érzett pánikot, nem volt benne zavarodottság sem. Csak egy tiszta, kongó felismerés töltötte be: az a kelés, amely az elmúlt fél évben lassan érlelődött, végre kifakadt.
Minden még tavasszal kezdődött, amikor az anyósa, Ilona először hozta szóba a költözést. Már a hetvenkettedik évét taposta, de annyi energia szorult belé, amennyit bármelyik művezető megirigyelhetett volna. A Budapest környéki településen, ahol élt, vasmarokkal tartotta kézben az egész utcát: rendszeresen lakógyűléseket szervezett, leszidta az önkormányzatot a rossz közvilágítás miatt, és úgy parancsolgatott a helyi villanyszerelőknek, hogy azok szinte vigyázzban jártak előtte. Ám amint Gábor feltűnt a láthatáron, Ilona egy pillanat alatt átváltozott. A hangja elgyengült, a válla megereszkedett, a tekintetébe pedig beköltözött az elhagyott anya világfájdalma.
Gábor volt a legidősebb fia. Utána következett a lánya, Eszter, a legkisebb pedig Norbert volt, a család dédelgetett kedvence: negyvenéves, haszontalan fickó, aki sehol sem tudott hosszabb ideig megmaradni, alkalmi munkákból tengődött, és örökké a sors igazságtalanságára panaszkodott. Eszter jól ment férjhez, egy fuvarozócégnél dolgozó vezető ember felesége lett, beköltözött a megyeszékhelyre, és évente kétszer telefonált az anyjának: újévkor és a születésnapján. Norbert viszont Ilonával lakott a faluban, semmiért nem fizetett, az apjától maradt öreg motorral járkált, és elvárta, hogy naponta háromszor friss étel kerüljön elé.
Aztán Ilona egyszer csak kijelentette, hogy többé nem bír a faluban élni.
— Nincs már erőm, kisfiam — sóhajtozott minden szombaton a telefonba, pontosan tudva, hogy Gábor kihangosítja a hívást. — Nincs, aki ellapátolja a havat. Nincs, aki fát hasogasson. Norbika elfárad, állást keres, neki nincs ideje nehéz munkákkal bajlódni. Vigyetek magatokhoz. Nálatok van hely, három szobátok van. Én majd meghúzom magam csendben egy sarokban, senkinek sem leszek terhére.
Júlia akkor nem szólt semmit. A lakás, amelyben éltek, valaha az ő szüleié volt. Az édesapja, aki egész életét ledolgozta, még a rendszerváltás előtti időkben kapta ezt a háromszobás otthont az üzemtől. A tulajdonjog rendezésekor Júlia szülei ragaszkodtak hozzá, hogy minden szabályosan történjen: a lakás fele Júliáé lett, a másik felét pedig később, a családi megállapodás és az öröklési ügyek rendezése után, egyenlő arányban írták Júlia és Gábor nevére, mivel Gábor addigra már hosszú évek óta be volt jelentve oda. Gábor ennek ellenére úgy tekintett minden egyes négyzetméterre, mintha kizárólagos ura volna.
— Értsd már meg, Juli — hajtogatta egész nyáron. — Ő az anyám. Nem hagyhatjuk ott egyedül.
— Nincs egyedül — felelte akkor Júlia. — Ott él vele egy felnőtt, egészséges fia, Norbert. Miért nem képes Norbert megfogni egy lapátot, és letakarítani a járdát? És Eszter miért nem ajánlja fel, hogy az anyád költözzön be hozzájuk a kétszintes házba?
— Eszter elfoglalt ember! — emelte fel ilyenkor Gábor a hangját. — Norbert pedig másféle alkat, ő nem való a hétköznapi gondok intézésére! Egyedül mi tudunk anyámnak megfelelő gondoskodást és nyugalmat adni!
Júlia átlátott ezen a családi gépezeten. Huszonhárom év alatt a legapróbb részletekig kiismerte anyósa klánjának működését. Ilona egész élete egyetlen egyszerű szabály köré épült: a legidősebb fiú, Gábor tartozik eltartani és megmenteni, a legkisebb fiú, Norbert joga, hogy élvezze az életet, a meny, vagyis Júlia feladata pedig az, hogy mindezt kiszolgálja, és közben némán bólogasson.
Csakhogy Ilona legutóbbi követelőzése mögött több rejlett puszta szeszélynél. Júlia három héttel korábban értette meg ezt, amikor véletlenül meghallotta férje telefonbeszélgetését az erkélyen.
Gábor többnyire mindenki előtt beszélt az anyjával, látványosan sóhajtozva, és újra meg újra azt ismételve: „Igen, anyukám, természetesen.” Azon az estén azonban kiment az erkélyre, magára húzta a műanyag ajtót, és tompa hangon, szinte suttogva beszélt.
— Ne siettesd, anya. Mindent előkészítek. Előbb meg kell törnöm őt. Ha rögtön megmakacsolja magát, akkor majd keményebben kell mennünk előre. A lényeg, hogy te addigra már áthozd a holmidat. Ha egyszer berendezkedsz a nagy szobában, onnan már nem lesz visszaút. A falusi házat pedig rögtön átadjuk úgy, ahogy megbeszéltük.
Júlia akkor sem rántotta fel az erkélyajtót, és nem rendezett jelenetet. Tudott várni. A türelem olyan tulajdonság volt, amelyet az ember akkor sajátít el igazán, ha éveken át naponta százféle emberrel bánik: igazolásokért, belépőkért, kedvezményekért érkező uszodai vendégekkel, akik mindig találnak valamit, amin elégedetlenkedhetnek. Júlia megtanulta, hogy aki először kezd kiabálni, az rendszerint már el is veszítette a játszmát.
Most pedig Gábor ott állt az előszoba közepén, és döbbenten pislogott.
— Hogy érted azt, hogy az anyakönyvi hivatal előtt? — kérdezte végül, miközben tett egy lépést előre, és elkezdte lerángatni a lábáról a nehéz bakancsot. — Elment az eszed? Csak azért, mert a férjed édesanyja hozzánk költözik, képes lennél kidobni az ablakon huszonhárom évet?
— Nem én dobom ki — válaszolta Júlia nyugodtan, anélkül hogy hátrafordult volna. — Te állítottál választás elé: vagy anyád költözik ide végleg, vagy válás. Én a válást választottam. Felnőtt ember vagy, Gábor, negyvennyolc éves. Vagy nálad a szavak csak üres héjként repkednek ide-oda?
Gábor arca kivörösödött. A pulóver gallérja fölött a nyaka lassan sötét bíborvörösre váltott.