— Azt hittem, észhez térsz! — tört ki belőle. — A lelkiismeretedre akartam hatni! De te érzéketlen vagy, hideg, mint a kő. Anyám egész életében a gyárban robotolt, három gyereket nevelt fel! Neked meg akkora teher lenne egy idős asszonynak kimeríteni egy tányér levest?
— Egy tányér levest adni senkinek sem nehéz, Gábor — felelte Júlia halkan. — Az a nehéz, amikor olyan emberekkel kell együtt élni, akik cselédnek néznek, és úgy bánnak veled, mintha nem is léteznél. Huszonhárom éve nyelem a családod dolgait. Amikor Eszter felújította a lakását, a két gyereke fél évig nálunk lakott. Én mostam rájuk, én vasaltam, én mentem értük az iskolába, miközben te a húgoddal arról beszélgettetek, milyen keserves ma a fiatalok élete. Amikor Norbert nyakig ült az adósságban azzal az átkozott utánfutóval, ki vette ki a pénzt a közös megtakarításunkból? Te. Én pedig akkor is hallgattam. De azt nem fogom megengedni, hogy abba a lakásba, ahol felnőttem, beköltöztesd az anyádat, aki ki nem állhat, és nyíltan hangoztatja, hogy nem vagyok hozzád való.
— Ez az én lakásom is! — mordult fel Gábor. — Törvényes részem van benne! Jogom van ide bejelenteni az anyámat!
— Próbáld meg — mondta Júlia csendesen. — A többi nagykorú tulajdonos beleegyezése nélkül még egy hörcsögöt sem jelenthetsz be ide. Nyisd ki a törvényt, és olvasd el. Ha pedig el akarod adni a tulajdonrészedet, először nekem kell felajánlanod, hivatalos áron. Úgyhogy holnap reggel kilenckor várlak az anyakönyvi hivatalnál.
Gábor idegesen megrántotta a dzsekije cipzárját, aztán a kabátot ledobta az előszobaszekrényre, és kiviharzott a konyhába. Ott hosszú percekig csörömpölt a vízforralóval, csapkodta a felső szekrények ajtajait, vizet engedett, kanalat ejtett le, természetesen minél hangosabban. Júlia közben a szobában ült, és az ablakon át nézte az utcát. Az eső egyre jobban rákezdett. Zavaros csíkok folytak végig az üvegen, szétmázolva a lámpák sárga fényét.
Este fél kilenc tájban megszólalt Gábor telefonja a konyhában. Régi, éles csengőhang volt; ilyet csak akkor használt, ha a faluból hívták.
Júlia felállt, hangtalanul az ajtóhoz lépett, és megállt a félig nyitott konyhaajtó mellett, a sötét előszoba takarásában.
— Igen, anya — mondta Gábor tompán. — Nem, még nem tudtam vele normálisan beszélni. Megmakacsolta magát. Képzeld, kijelentette, hogy neki jó a válás. Egyenesen azt mondta: holnap megyünk az anyakönyvi hivatalba.
A vonal túlsó végéről Ilona éles, reszelős hangja hallatszott. A telefon hangereje túl magasra volt állítva, Júlia minden szót tisztán értett.
— Én meg mit mondtam neked? — harsogta az asszony diadalmasan. — Csak ijesztget! Blöfföl, Gáborom! Ugyan hová menne ennyi idősen? Kinek kell egy majdnem ötvenes nő? Asszonyi színjáték az egész! Te csak tarts ki! Mondd neki, hogy jó, akkor válás, és majd bíróságon keresztül megosztjátok a lakást. A fele értéke a tiéd! Neki legfeljebb marad egy lyuk a város szélén, majd akkor másképp énekel! A falusi házat pedig holnap már Norbert nevére íratjuk. A vevők beleegyeztek az előlegbe, Norbert felveszi a foglalót, vesz magának egy rendes autót, aztán beköltözik a városba a menyasszonyához.
Júlia belül megdermedt. Nem félelemből. Undorból.
Hirtelen minden darab a helyére kattant, mint a színes üvegek a kaleidoszkópban. A falusi ház egyáltalán nem volt rozoga, és nem is állt elhagyatottan. Masszív, téglából épült, négy szobás ház volt, nagy telekkel, egy fenyves szélén. Az előző évben vezették be a gázt a faluba, az ingatlanárak pedig szinte a duplájukra ugrottak. A városiak szívesen vásároltak ott hétvégi háznak való portákat.
Ilona és Norbert tehát egyszerűen úgy döntöttek, pénzzé teszik a falusi házat, a bevételt Norbert új életére és autójára fordítják, Ilonát pedig életfogytig tartó ellátásra Gábor és Júlia nyakába ültetik. És Gábor minderről tudott. Tudta, hogy a családi házat a semmirekellő öccse kedvéért adják el, Júliát pedig kész tények elé akarják állítani: élj együtt az anyósoddal életed végéig, ápold, mosd fel utána a padlót, főzd neki a kását, miközben a drága Norbert vadonatúj kocsival furikázik a városban.
— Anya, ő most tényleg komolyan gondolja — jegyezte meg Gábor bizonytalanul. — Nem ismered eléggé. Ha Júlia egyszer elvből megmakacsolja magát, tankkal sem lehet arrébb tolni.
— Ugyan már! — legyintett Ilona a telefon túlsó végén. — Holnap reggel tégy úgy, mintha tényleg mennél vele. Majd meglátjuk, mennyire remeg meg a térde, amikor odaértek az ajtó elé. A nők gyengék, az egyedülléttől jobban rettegnek, mint bármi mástól. A lényeg, hogy mutasd meg neki: te vagy az úr a háznál!
Gábor nagyot sóhajtott.
— Jól van. Reggel majd kiderül.
Júlia nesztelenül hátralépett a konyhaajtótól, visszament a hálóba, és lefeküdt az ágy saját felére, a takaró tetejére. Nyitott szemmel feküdt a félhomályban. Már egy csepp sajnálat sem maradt benne a férje iránt. Huszonhárom év alatt sok minden volt köztük: jó is, nehéz is. De azt, hogy valaki a felesége bizalmát elárulja azért, hogy egy elszemtelenedett rokonság kedvében járjon, és idegen gondokat csempésszen rá „fiúi kötelesség” címen, nem lehetett megbocsátani.
Reggel hétkor megszólalt az ébresztő.
Júlia felkelt, hideg vízzel megmosta az arcát, felvette a sötét, visszafogott ruháját, és gondosan berakta az iratokat a táskájába. Személyi igazolvány, házassági anyakönyvi kivonat, lakásról szóló papírok — előző este mindent összekészített.
Gábor gyűrött arccal lépett ki a konyhából. Látszott rajta, hogy az éjszaka felét ébren töltötte; a szeme alatt sötét árkok húzódtak. Valószínűleg arra számított, Júlia majd reggel kezdi a beszélgetést, engedményt ajánl, valamilyen köztes megoldást keres. Júlia azonban szó nélkül felhúzta a csizmáját, magára vette a kabátját, és a kilincshez nyúlt.
— Hová mész? — kérdezte rekedten.
— Az anyakönyvi hivatalba. Háromnegyed kilenc van. Ne késs el.
Kilépett a lépcsőházba, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót, meg sem várva a választ.
A reggeli levegő nyirkos és friss volt. Az eső elállt, a járdán átázott, barna levelek zizegtek a talpa alatt. Júlia gyors, határozott léptekkel haladt az utcán. Odabent furcsa, régen elfeledett könnyűség csendült meg benne. Mintha egy óriási, poros batyu szakadt volna le a válláról, amelyet több mint két évtizeden át némán cipelt.
Pontosan tíz perccel nyitás előtt ért az állami hivatal lépcsőjéhez. Gábor már ott állt. A gránitlépcsők mellett toporgott, állát a gallérjába húzta, és idegesen pillantgatott jobbra-balra. Amikor meglátta Júliát, kihúzta magát, mintha vissza akarná ölteni a tegnapi magabiztosságát.
— Mégis eljöttél — morogta. — Nem gondoltad meg magad?
— Nem — felelte Júlia. — Nyitják az ajtót. Menjünk.
Odabent meleg volt, a levegőben hivatalos papírok és frissen fényezett bútorok szaga keveredett. A folyosón mindössze két pár várakozott: ragyogó szemű fiatalok, akik házassági szándékukat akarták bejelenteni, és egy szemüveges, idősebb férfi.
A pult mögött ülő ügyintéző — szigorú arcú, középkorú nő, figyelmes tekintettel — átvette az irataikat.
— Közös megegyezéssel? Van kiskorú gyermekük?
— A lányunk huszonkét éves, külön él — válaszolta Júlia tisztán. — A szándék kölcsönös. Nincs köztünk vita a válásról.
Az ügyintéző Gáborra emelte a szemét.
— Ön is megerősíti?
Gábor megtorpant. Gyors oldalpillantást vetett Júliára, mintha még mindig arra várna, hogy az asszony intsen, állítsa le az egészet, vagy kimondja, hogy csak tréfált. Júlia azonban egyenesen maga elé nézett, a falon függő mintanyomtatványokra.
— Megerősítem — préselte ki magából fojtott hangon.
— Itt és itt írják alá. A békülésre egy hónap áll a felek rendelkezésére.