— Szóval valakinek így is megfeleltél? Pont ilyen állapotban? — a volt férjem képtelen volt felfogni, hogy boldog vagyok.
Lilla Pavlovna az előszobai tükör előtt állt, és gondosan megigazította vakítóan fehér blúzának gallérját. A háta mögül felcsendült a férje jól ismert, ingerült hangja:
— Már megint ezeket a műsoraidat bámulod? Lilla, meddig lehet ezt még csinálni? Húsz éve ugyanaz megy nálad: konyha, tévé, aztán megint konyha és tévé.
Lilla meg sem fordult. A képernyőn egy francia cukrász éppen azt magyarázta, hogyan kell tökéletes macaront készíteni. Ő minden mozdulatot figyelt, fejben rögzítette a mennyiségeket, az arányokat, az apró trükköket.
— Ezek nem műsorok, Levente. Szakmai órák — felelte csendesen, miközben továbbra sem vette le a szemét a képernyőről.
— Ugyan már, mi a különbség? — dörmögte Levente, és besétált a konyhába, ahol az asztalon frissen sült eklerfánkok pihentek. — Persze, megint telepakoltad magad ezzel az édességgel. Nézz már magadra, Lilla. Húsz évvel ezelőtt egészen másképp néztél ki.
Lilla pontosan értette, mire céloz. A gyerekek születése után felszaladt rá néhány kiló, de nem olyan sok, hogy az valódi tragédia legyen. Egyszerűen már nem az a vékony, törékeny egyetemista lány volt, akibe Levente annak idején beleszeretett. Negyvenkét éves asszony lett belőle, két gyerek anyja; a gyerekek pedig már egyetemre jártak, és csak a szünetekre jöttek haza.
— A gyerekek mindig örülnek, ha sütök nekik valamit — mondta anélkül, hogy a férjére nézett volna.
— A gyerekek már nagyok, Lilla. Te viszont itt maradtál, beleragadva ebbe a konyhába.
Nem először hallotta ezt tőle. Csakhogy az utóbbi hónapokban Levente elégedetlensége egyre metszőbb lett, a szavai mind gyakrabban sebeztek. Lilla érezte, hogy valami elmozdult köztük, de akkor még nem tudta megnevezni, mi az.
Egy héttel később azonban megkapta a választ.
— Van valakim — közölte Levente, miközben a konyhaasztalnál ült vele szemben. Kettejük között egy tál almás pite állt, de a férfi még csak hozzá sem nyúlt.
Lilla lassan letette a villáját. A gyomra görcsbe rándult, a hangja mégis meglepően egyenletes maradt.
— Értem.
— Fiatal. Figyel magára. Nálunk dolgozik, a marketingrészlegen — folytatta Levente, de nem mert a felesége szemébe nézni. — Lilla, ezt most komolyan meg kell beszélnünk.
— Akkor mondd.
— Szeretnék hozzá költözni.
Lilla bólintott, mintha Levente csak azt mondta volna, hogy másnap esni fog az eső.
— És velem mi lesz?
— A lakás marad neked. A gyerekeknek az egyetem befejezéséig továbbra is adok pénzt — mondta végül, és most először nézett rá igazán. — Lilla, próbáld megérteni. Én ezt már nem bírom. Te… te nem az vagy, akit feleségül vettem. Meghíztál, beszűkültél, unalmas lettél. Egész nap a konyhában vagy, a süteményeid között, és azokat az ostoba sorozatokat nézed…
— Nem sorozatokat nézek — szakította félbe halkan Lilla.
— Teljesen mindegy! Háziasszonnyá zsugorodtál. Petra más. Neki vannak céljai, tervei. Fejlődni akar, utazni szeretne, élni akar.
— Én pedig nem?
— Lilla, legalább magaddal légy őszinte. Mikor vettél utoljára a kezedbe olyasmit, ami nem recepteskönyv volt? Mikor beszélgettünk utoljára bármiről azon kívül, hogy mi legyen vacsorára?
Lilla felállt az asztaltól, és odament az ablakhoz. Lent, az udvaron gyerekek játszottak, nevetésük tompán szűrődött át az üvegen.
— Jól van — mondta úgy, hogy közben nem fordult vissza. — Menj el.
Levente láthatóan más reakcióra készült. Talán könnyeket várt, könyörgést, kiabálást, valami látványos összeomlást. Lilla nyugalma azonban kizökkentette.
— Lilla, én nem akartalak bántani…
— De sikerült. — Ekkor megfordult, és a beszélgetés alatt először halvány mosoly jelent meg az arcán. — Tudod mit, Levente? Lehet, hogy ennek így kellett történnie.
Egy hónap múlva Levente elköltözött. A szünetre hazatérő gyerekek meglepően higgadtan fogadták a válás hírét. A húszéves Márk még ki is mondta azt, amit Lilla addig talán magának sem mert bevallani:
— Anya, őszintén szólva már régóta nem értettem, miért vagytok még együtt. Apa folyton elégedetlenkedett, te meg csak hallgattál és tűrtél.
A tizennyolc éves Nóra sokkal érzékenyebben reagált.
— Anya, most tényleg egyedül fogsz maradni? Nem fogsz félni a magánytól?
Lilla elgondolkodott ezen. Magány? Hosszú idő óta először fordult elő, hogy azt csinálhatta, amihez kedve volt, anélkül hogy közben valaki rosszalló sóhajait vagy megjegyzéseit kellett volna hallgatnia. Nyugodtan nézhette a cukrászati oktatóanyagokat, kipróbálhatott új recepteket, olvashatott a desszertek világáról, és senki sem nevezte mindezt ostobaságnak.
Az ötlet egészen váratlanul érkezett. Lilla éppen egy újabb francia cukrász leckéjét követte, és szorgalmasan jegyzetelt a füzetébe, amikor hirtelen beléhasított a felismerés: ő valójában többet tud a süteményekről, mint sokan, akik hivatásként űzik ezt. Húsz év mindennapos gyakorlata állt mögötte, megszámlálhatatlan megnézett mesteróra, és több száz recept, amelyet már a saját konyhájában is kipróbált.