Megvolt hozzá a tudása, a gyakorlata, és ami talán mindennél többet számított: ott égett benne a lelkesedés.
— Cukrászda — suttogta maga elé, és a kimondott szó úgy csengett, mintha egy régóta zárt ajtó kulcsa fordult volna el a zárban.
A megfelelő üzlethelyiség felkutatása majdnem két teljes hónapot vett igénybe. Lilla keresztül-kasul járta Debrecent, míg végre rábukkant arra, amit elképzelt: egy szerény méretű, világos helyiségre egy társasház földszintjén, nyugodt utcában, tágas kirakatablakokkal és saját bejárattal.
— Nem rossz ez az ingatlan — jegyezte meg a tulajdonos, egy ötvenes éveiben járó, őszbe hajló hajú, szürke szemű férfi. — Csakhogy cukrászdaként még senki sem gondolt rá. Biztos benne, hogy erre van szüksége?
— Egészen biztos — válaszolta Lilla, miközben körbenézett, és gondolatban máris odahelyezte a süteményes pultot, a kis asztalokat és a vitrint.
— Gábor vagyok — nyújtotta a kezét a férfi. — És ön?
— Lilla.
— Örülök, hogy megismerhetem. — A mosolya csendes volt, de a tekintete meglepően meleg. — Tudja, volna egy javaslatom. Ha komolyan belevágna ebbe a cukrászdába, szívesen segítek a felújítás megszervezésében. Ismerek megbízható kőműveseket, villanyszerelőket, asztalosokat. Gyorsan dolgoznának, és nem kellene utánuk javítani.
— Igazán kedves, de…
— Nincs de — szakította félbe barátságosan. — Őszintén mondom, tetszik az elképzelése. Ezen a környéken nincs egyetlen olyan hely sem, ahol az ember rendes, friss süteményt kapna. Csupa egyenkávézó, mélyhűtött tortaszeletekkel. Ide viszont kerülhetne valami személyesebb. Valami otthonos.
Lilla alaposan szemügyre vette. Nem érzett a hangjában sem számítást, sem tolakodást. Inkább valódi kíváncsiságot és jóindulatot.
— Jól van — bólintott végül. — Vágjunk bele.
A munkálatok tényleg meglepően gyorsan haladtak. Gábor nem csupán beváltotta, amit ígért, hanem számtalan praktikus ötlettel állt elő: hová kerüljön a pult, hogyan legyen kényelmesebb a vendégtér, milyen világítás emelje ki legszebben a süteményeket. Gyakran benézett, hogy ellenőrizze, minden rendben megy-e, és az üzleti jellegű beszélgetések lassanként egészen más hangulatot kaptak.
— Mindig erre készült? — kérdezte egyik alkalommal, miközben Lilla éppen azt magyarázta a villanyszerelőnek, melyik falra kell még plusz konnektor a gépek miatt.
— Nem — felelte őszintén. — Sokáig csak kedvtelés volt. Sütöttem a családnak, a barátoknak, néha a szomszédoknak. Most pedig… — elhallgatott, mert hirtelen nem találta a megfelelő szavakat. — Most először érzem azt, hogy végre azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek.
— Válás után? — kérdezte Gábor óvatosan, minden tapintatlanság nélkül.
— Igen. A férjem mindig úgy gondolta, hogy a sütés csak felesleges időtöltés. — Lilla szája keserű mosolyra húzódott. — Szerinte elhanyagolt, unalmas háziasszony voltam, aki mást sem csinál, csak pitéket készít és sorozatokat bámul.
— Sorozatokat? — vonta fel a szemöldökét Gábor. — Nekem inkább úgy tűnt, szakmai műsorokat néz. Amikor múltkor bejöttem, a tabletjén épp valami francia desszertes bemutató ment.
Lilla döbbenten pillantott rá. Levente húsz év házasság alatt egyszer sem vette észre, mi érdekli valójában. Ez a férfi pedig egyetlen alkalom után megjegyezte.
— Igen, mesterleckék — mondta halkan. — Évek óta tanulok belőlük.
— Akkor az elmélettel aligha lesz gond — bólintott elismerően Gábor. — És gyakorlatban mennyi tapasztalata van?
— Húsz évnyi mindennapos próba — mosolyodott el Lilla. — Igaz, eddig leginkább a családom és a környékbeliek voltak a kóstolók.
— Akkor nagyon jó dolguk lehetett — felelte Gábor komolyan, és Lilla érezte, ahogy valami rég elfeledett, kellemes melegség szétárad benne.
A „Lilla édességei” három hónappal a válás után nyitotta meg az ajtaját. Az első napon csupán öt vendég tért be, másnap tízen voltak. Egy hét elteltével azonban már kisebb sor kígyózott a bejárat előtt. Lilla tortákat, aprósüteményeket, krémes desszerteket és macaronokat készített azokból a receptekből, amelyeket éveken át tanulmányozott képernyők előtt ülve. Valahányszor meglátta, milyen elégedetten mosolyognak a vásárlók az első falat után, biztosan tudta: végre megtalálta a saját útját.
Gábor szinte naponta felbukkant. Eleinte azzal indokolta, hogy ellenőrizni akarja, minden berendezés hibátlanul működik-e. Később már nem is keresett különösebb ürügyet: megivott egy kávét, megkóstolta az aznapi újdonságot, és beszélgetett vele néhány percet. Lilla észrevette, hogy ezek a rövid látogatások lassan a napjai legkedvesebb pillanataivá válnak.
— Tudja — szólalt meg egyszer Gábor, miközben befejezte az utolsó falat mézes krémest —, volna még egy ajánlatom.
— Milyen ajánlat? — kérdezte Lilla, és a kötényébe törölte a kezét, mert azt hitte, megint valamilyen üzleti ötletről lesz szó.
— Jöjjön el velem színházba.
Lilla mozdulatlanná dermedt a váratlan meghívástól.