Évek óta nem ült színházi nézőtéren; legutóbb még Leventével ment el egy előadásra, ő pedig a második felvonástól kezdve szinte le sem vette a szemét a telefonjáról.
— Én… — Lilla hangja elakadt. — Gábor, mi azért mégis…
— Két felnőtt ember áll egymással szemben — mondta a férfi nyugodtan, finom mosollyal. — És nekem úgy tűnik, hogy kíváncsiak vagyunk egymásra. Rosszul látom?
Lilla hosszabban nézett rá. Gábor valamivel idősebb volt nála, mégsem látszott rajta az ötvenöt év. Magas volt, tartása egyenes, a tekintete okos és meleg, a mosolyában pedig volt valami lefegyverző. De Lillát leginkább nem is ez érintette meg, hanem az, ahogyan ránézett: nem fáradt, elnehezült asszonyt látott benne, hanem nőt. Érdekes, élő, vonzó nőt.
— Nem — felelte végül halkan. — Nem látja rosszul.
A kapcsolatuk nem sietve, hanem óvatosan, szinte észrevétlenül mélyült el. Előbb színházba mentek, aztán kiállításokra, később vacsorázni is. Gábor lassan visszavezette Lillát abba a világba, amelyet a házasság, a gyereknevelés és a mindennapi kötelességek évei alatt valahol elveszített. Lilla pedig megnyitotta előtte a sütemények és krémek birodalmát: mesélt tésztákról, töltelékekről, apró szakmai fogásokról, és arról is, hogyan szeretné egyszer majd bővíteni a cukrászdát.
— Különleges asszony vagy — mondta neki egy este Gábor, amikor Lilla lakásában ültek, kávét kortyolgattak, és pisztáciás tortát ettek. — Kitartó, tehetséges, és nagyon szép.
— Gábor — nevetett fel Lilla zavartan —, ne túlozz. Van tükröm, tudom, hogy nézek ki.
— Én viszont nap mint nap látlak — válaszolta komolyan. — Azt látom, hogy végre megtaláltad magad, és kivirultál. Belülről fénylesz, Lilla. Ettől vagy igazán gyönyörű.
A házassági ajánlat egy évvel a cukrászda megnyitása után hangzott el. Nem volt hozzá gyertyafény, zenekar vagy ünnepélyes beszéd. Egy vasárnap reggel történt, a konyhaasztalnál, amikor házi lekváros palacsintát ettek.
— Lilla, menjünk össze — mondta Gábor egészen egyszerűen, miközben málnalekvárt kent a palacsintájára.
Lilla majdnem félrenyelte a kávét.
— Mit mondtál?
— Azt, hogy szerintem ez magától értetődő lenne — mosolyodott el a férfi. — Szeretjük egymást, jó együtt lennünk. Nekem van egy tágas lakásom, neked egy sikeres üzleted. Lehetnénk igazi család.
— És a gyerekek? — kérdezte Lilla óvatosan. — Neked vannak?
Gábor arca egy pillanat alatt komolyabb lett.
— Volt egy fiam. Három éve balesetben halt meg a feleségével együtt. — Elhallgatott, majd lassan folytatta: — Azt hittem, onnantól kezdve számomra vége minden boldogságnak. Aztán találkoztam veled.
Lilla átnyúlt az asztalon, és ráhelyezte a kezét Gáboréra.
— Igen — mondta csendesen. — Házasodjunk össze.
Az esküvőjük kicsi volt és meghitt. Csak azok jöttek el, akik valóban közel álltak hozzájuk: Márk és Nóra is hazautazott az egyetemről, ott volt Gábor néhány barátja, valamint pár szomszédasszony, akik a cukrászda állandó vendégei közé tartoztak. Lilla olyan boldogságot érzett, amilyet már nagyon régen nem engedett magának.
Fél év sem telt el az esküvőjük után, amikor Nóra bejelentette, hogy eljegyezték. Vőlegénye, Bálint, jómódú családból érkezett, és a lakodalmat nagyra tervezték: sok vendéggel, elegáns helyszínnel, minden apró részletre ügyelve.
— Anya, apát is meghívjuk? — kérdezte Nóra, miközben együtt írták a vendéglistát.
Lilla egy ideig nem válaszolt. Levente mégiscsak a gyerekei apja volt, és furcsán hatott volna, ha nem kap meghívást a saját lánya esküvőjére. Ugyanakkor a gondolat, hogy mindazok után újra szemtől szemben kell állnia vele, kellemetlen szorítást keltett benne.
— Meghívjuk — mondta végül. — Érted.
Az esküvő napján Lilla valósággal ragyogott. Két önállóan töltött év alatt tizenöt kilót adott le, nem koplalással vagy kényszeres fogyókúrával, hanem mert végre élt, mozgott, dolgozott, örült. Tengerzöld, elegáns ruhája szépen követte az alakját, a szemében pedig olyan tiszta boldogság csillogott, hogy aki ránézett, önkéntelenül is elmosolyodott.
Levente egyedül érkezett. A két év alaposan nyomot hagyott rajta, pedig mindössze három évvel volt idősebb Lillánál. Petrával folytatott viszonya fél év után kifulladt; a fiatal nő talált magának ígéretesebb férfit, Levente pedig maradt egy bérelt egyszobás lakásban, egy munkával, amely már semmi örömet nem adott neki, és az egyre nehezebben elviselhető tudattal, hogy élete egyik legnagyobb hibáját követte el.
Amikor távolról megpillantotta Lillát, először fel sem ismerte. Ez a magabiztos, derűs, vonzó asszony alig emlékeztetett arra a megtört, kifáradt nőre, akit annak idején elhagyott. Mellette egy magas, őszülő férfi állt, és olyan gyengédséggel nézett rá, hogy Levente mellkasában fájdalmasan összerándult valami.
— Apa! — Nóra odasietett hozzá, és átölelte. — Örülök, hogy eljöttél! Gyere, bemutatlak Bálint szüleinek.
Levente az este nagy részében mégis Lillát figyelte. Volt felesége a vendégek között mozgott, mosolygott, beszélgetett, és mindenki elismerően dicsérte a tortát.