Lilla benyúlt az ágy alá, és előhúzta a régi utazótáskát. Kék volt, az egyik füle leszakadva lógott róla — ugyanaz a táska, amellyel négy évvel korábban beköltözött ebbe a lakásba. Akkor még azt hitte, végleg marad.
A telefonja halkan megrezzent.
— Lent vagyok a kapunál — írta Nóra. — Felmenjek?
— Gyere — válaszolta Lilla, és közben kinyitotta a szekrényt.
Nem sok holmija akadt. Az öt polcból mindössze kettő volt az övé. Gábor mindig azt hajtogatta, hogy felesleges neki ennyi ruha, ő pedig lassan megtanult kevéssel beérni. Farmer, három pulóver, fehérnemű, iratok a komód fiókjából.
Nóra nesztelenül lépett be. Biccentett Lillának, körbenézett, aztán megállt a fal mellett, keresztbe tett lábbal. Egy szót sem szólt, csak figyelte, ahogy a barátnője a táskába pakol.
Gábor tíz perc múlva került elő. A konyhából jött, kezében bögrével. Amint meglátta a földön heverő táskát, megtorpant.
— Ez meg miféle jelenet akar lenni?
— Elmegyek — mondta Lilla. — Összeszedem, ami az enyém.
Gábor tekintete Nórára siklott. Nóra nem kapta el a szemét. A férfi gúnyosan elmosolyodott.
— És mégis hová készülsz? Hozzá? Abba a kis lyukba?
— Ehhez neked már semmi közöd — felelte Lilla nyugodt hangon. — Még úgy negyedóra kell.
— Negyedóra — ismételte Gábor, majd leült a kanapé szélére. — Rendben. Akkor ez alatt a negyedóra alatt elmagyarázok neked valamit. Kimész ezen az ajtón, és utána mi lesz? Nincs lakásod, nincs pénzed, nincs munkád. Semmid sincs. Sem-mid.
Lilla válasz nélkül kivett egy összehajtott pólókupacot.
— Azt hiszed, bárki is vár rád? — folytatta Gábor, és belekortyolt a bögréjébe. — A szüleid az ország másik végén élnek. A barátnőd talán befogad egy hétre, na és utána? Egy hónap múlva könyörögve jössz vissza. Én pedig még majd eldöntöm, beengedlek-e.
Nóra tett egy lépést előre.
— Befejezted?
— Te meg inkább maradj csöndben — vágta rá Gábor, rá sem pillantva. — Ez kettőnk dolga. Családi ügy.
— Az volt — mondta Lilla. — Volt, Gábor. Már nem az.
A férfi letette a bögrét az asztalra, és előredőlt.
— Ugye felfogod, mi vár rád? Pénz nélkül, kapcsolatok nélkül. Fél év sem kell, és majd a testedből fogsz élni, hogy legyen mit enned. Komolyan mondom. Egyedül nem fogod túlélni.
Nóra megrándult, de Lilla finoman a vállára tette a kezét. Csak egy pillanatra. Most nem.
— Ennyi volt? — kérdezte Lilla.
— Nem, még nem. Te majd—
— Azt kérdeztem, elmondtál-e mindent. Mert én most megyek.
Behúzta a táska cipzárját, aztán felegyenesedett. Végignézett a szobán, ahol négy évet töltött, és meglepetésére sem fájdalmat, sem nosztalgiát nem érzett. Csak megkönnyebbülést.
— Menjünk, Nóra.
Gábor nem állt fel. A kanapén maradt, és a lassan becsukódó ajtót nézte. Várta, hogy Lilla visszaforduljon. Teljesen biztos volt benne, hogy vissza fog.
Nóra szobája apró volt. Egy ágy, egy íróasztal, egy keskeny szekrény és egy könyvespolc fért el benne. Lilla azon a kempingágyon aludt, amelyet Nóra a felső tárolóból halászott elő.
— Nagyon szűk itt — mondta Lilla az első este. — Sajnálom, hogy így rád zúdultam.
— Azonnal hallgass el — nyújtott felé Nóra egy párnát. — Feküdj le. Holnap kitaláljuk, hogyan tovább.
— Azt sem tudom, hol kezdjem. A kártyámon harminckétezer forint van. Harminckétezer, Nóra.
— Azzal kezded, hogy kialszod magad — válaszolta Nóra. — Holnapután pedig keresni kezdünk. Együtt.
Erzsébet néni, Nóra édesanyja csendes természetességgel fogadta a vendéget. Megterített, odatette a harmadik tányért is, majd levest mert. Kevés szavú asszony volt, de a tekintete éles: semmi nem kerülte el a figyelmét.
— Maradj, ha most erre van szükséged — mondta röviden. — Tudom, milyen az ilyesmi.
— Köszönöm, Erzsébet néni.
— Majd később köszönd. A lényeg, hogy ne ess szét. Ha elhagyod magad, véged.
Lilla nem hagyta el magát. Másnap már a telefonja fölé görnyedve álláshirdetéseket böngészett. A harmadik napon elment egy interjúra. Az ötödiken egy másikra. A hetedik napon visszahívták az első helyről.
— Felvesznek — mondta este Nórának. — Hétfőn kezdek.
— Látod?
— Kevés lesz a fizetés. De legalább valami.
— Ez már egy kezdet — ült mellé Nóra. — Ma más vagy, mint eddig.
— Dühös vagyok — vallotta be Lilla. — Haragszom, Nóra. Négy évet dobtam ki az életemből. Négy évig hallgattam, hogy semmi vagyok, hogy senkinek sem számítok. És majdnem elhittem.
— A majdnem a legfontosabb szó ebben.
— Azt mondta, a testemből fogok élni. Előtted mondta ki. Ilyen könnyedén, egyenesen a szemembe nézve. Mintha ez így rendben lenne.