— …mintha természetes volna így megalázni valakit.
Nóra nem szólt semmit. Lilla ujjai görcsösen markolták a takaró szélét.
— Tudod, mit fogok csinálni? Bebizonyítom. Nem is neki. Magamnak. Nekem kell látnom, hogy hazudott.
Az első két hét kegyetlenül nehéznek bizonyult. Lilla hajnalban indult el otthonról, és csak késő este ért vissza. Erzsébetnek pénzt adott az ételre; az asszony eleinte tiltakozott, később már szótlanul elfogadta. Esténként Lilla leült az asztal mellé, és számolni kezdett. Forintról forintra.
A tizedik napon Gábor üzenetet küldött: „Na, kiélvezted már a nagy szabadságot?”
Lilla elolvasta, aztán kitörölte. Nem válaszolt. Letiltani sem tiltotta le. Hadd lássa, hogy az üzenet megérkezett, és azt is, hogy elolvasta. Hadd várjon.
Három hét elteltével Erzsébet viselkedése megváltozott. Nem lett durva, nem kiabált, nem mondott Lillának nyíltan semmit. Mégis, valahányszor Lilla este hazaért, a lakás levegőjében ott feszült valami nehéz, kimondatlan rosszallás.
— Már megint ilyen későn — jegyezte meg egyszer Erzsébet Nórának címezve, de épp elég hangosan ahhoz, hogy Lilla is hallja.
— Hosszú a munkaideje — felelte Nóra.
— Másnak is hosszú. Csak nem mindenki húzza meg magát más lakásában.
Nóra lassan megfordult, és az anyjára nézett. Erzsébet félrepillantott, de bocsánatot nem kért.
— Fizet az ételért — mondta Nóra halkan. — És a rezsibe is beszáll a maga részével.
— Nem a pénzről beszélek. Arról beszélek, hogy ez egy kétszobás lakás, és most már hárman élünk benne. Az a kempingágy meg ott áll a szobád közepén. Nekem is volt olyan időszakom, amikor nem volt hová mennem, tudom én, milyen ez. De egy hónap az egy hónap. Tovább kell lépni.
Aznap este Lilla a kihúzható ágy szélén ült, és a padlót bámulta.
— Hallottam — szólalt meg, amikor Nóra belépett. — Ne tegyél úgy, mintha nem történt volna semmi. Minden szót hallottam.
— Nem rosszindulatból mondta. Ő is átment valami hasonlón, csak régen volt. Már elfelejtette, milyen érzés.
— Nem felejtette el. Épp ezért dühös. Mert eszébe jut, és rossz neki. Értem őt, Nóra. Tényleg értem.
— És most mit akarsz csinálni?
— Holnaptól keresek egy szobát. Külvárosban talán kijön a pénzemből. Szűkösen, de megoldom.
— Lilla, ne kapkodj.
— Nem kapkodok. Döntök. A kettő nem ugyanaz. Ha arra várok, hogy kényelmes legyen, sosem fogok elindulni. Akkor most kell lépni.
Nóra ellenkezni akart, de végül nem mondott semmit. Ismerte ezt az arckifejezést. Lilla már határozott.
Négy nappal később Lilla átvitte a táskáját — ugyanazt a kéket — egy bérelt szobába, a város túlsó végén álló régi házba. A helyiség keskeny volt, egyetlen ablakkal és nyikorgó padlóval. A sarokban felpöndörödött a tapéta, az ágy pedig közvetlenül a radiátor mellett állt.
— Elég lehangoló — mondta Nóra, miután körülnézett.
— De az enyém — felelte Lilla. — Most ez a lényeg.
Letette a táskát az ágyra, széthúzta a cipzárt, és sorban kipakolta a holmijait.
— Köszönöm neked — mondta aztán. — És mondd meg Erzsébet néninek is. Komolyan. Nélkületek nem bírtam volna ki ezt az egy hónapot.
— Hívj fel. Minden nap, hallod?
— Foglak. De most szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Átgondolni mindent.
Nóra megölelte, majd elment. Lilla leült az ágyra. Az idegen szobák csendje egészen másféle. Nem nyom agyon, de nem is vigasztal. Csak van, és az embernek meg kell tanulnia együtt élni vele.
A telefon kijelzője felvillant. Gábor írt. „Hallom, már a barátnődtől is elköltöztél. Ott sem tudtak elviselni?”
Lilla elolvasta az üzenetet. Félmosoly futott át az arcán. Honnan tudja, nem számít. Más volt a fontos. Beírta a választ: „Kivettem egy saját szobát. Többé ne írj nekem.” Aztán elküldte.
Ezután letiltotta a számot.
Fél év telt el. Aztán egy teljes év. Lilla annyit dolgozott, hogy estére sajgott a lába, a tankönyvek fölött pedig alig bírta nyitva tartani a szemét. Beiratkozott tanfolyamokra, levizsgázott, megszerezte az első oklevelet. Utána a másodikat is. Később felfigyeltek rá, és jobb feltételeket ajánlottak neki.
— Lilla, mikor pihentél utoljára? — kérdezte Nóra egyszer telefonon.
— Egy előző életemben — válaszolta Lilla. — Nóra, most nincs időm pihenni. Félre kell tennem. Minden hónapban, kivétel nélkül. Megígértem magamnak.
— Tönkre fogod hajtani magad.
— Nem. Kihúzom magam a gödörből. Ez nem ugyanaz.
Nyolc hónappal később a bérelt szobából egy egyszobás lakásba költözött. Az is albérlet volt, de már rendes: saját konyhával, meleg vízzel, és új zárral az ajtón. Lilla megállt az üres szoba közepén, és mosolygott. Egyedül. Saját magának. Nóra pedig nem sokkal később megjelent egy tortával.