Lilla az utolsó kartondobozt is letette az előtér kövére, aztán egy pillanatra csak állt ott némán. A házban még ott lebegett a friss festés illata, keveredve az új fa meleg szagával. A nappali nagy ablakain át ferdén ömlött be a késő délutáni fény, végigsiklott a világos padlón, és aranyos csíkokat rajzolt rá. Odakint, a kertben az idős almafa ágai lassan, puhán hajladoztak a szélben.
Lilla erre a percre csaknem nyolc hosszú esztendőn át vágyott.
Nyolc évig rakosgatta félre a pénzt. Nyolc éven át mondott nemet utazásokra, elegáns ruhákra, hirtelen ötletből szervezett vacsorákra a munkatársaival.
Minden hónapban újra és újra ellenőrizte, mennyivel nőtt a megtakarítása.
Most pedig végre itt állt a házban, amely az övé volt. Nem a szüleié.
Nem a férjéé.
Az övé.
Az önerőt Lilla a saját félretett pénzéből fizette ki, és a hitel is kizárólag az ő nevére került. Ő találta meg az ingatlant, ő tárgyalt az árról, ő rendezte a kiadásokat, és minden iraton az ő kézjegye szerepelt.
Márk, a férje, ott ült mellette a szerződés aláírásakor, de alig nyitotta ki a száját.
Lilla akkor még azt gondolta, a hallgatása meghatottságot és büszkeséget takar.
Később megértette, mekkorát tévedett.
— Na? — fordult felé várakozón. — Semmit sem mondasz?
Márk lassan körbenézett a nappaliban.
— Csinos.
— Csinos? — Lilla elmosolyodott. — Tényleg csak ennyi?
Márk közelebb lépett hozzá, és egy puszit nyomott a homlokára.
— Örülök, hogy sikerült nekünk.
Lillának akkor ez a néhány szó is elég volt.
Nekünk.
Éppen így képzelte. Úgy szerette volna, hogy ez a ház kettejük közös új kezdetét jelentse.
Négy éve laktak egy szűk, kétszobás lakásban. Márk szinte naponta emlegette, hogy nincs elég helyük. Lilla pedig kertre vágyott, egy rendes konyhára, és egy olyan plusz szobára, amelyből egyszer talán gyerekszoba lehet.
Az emeleten három háló kapott helyet.
Az egyik lett volna az övék.
A kisebb szobát Lilla dolgozónak tervezte.
A harmadikat szándékosan majdnem üresen hagyta. Csak egy kihúzható kanapét tett oda, arra az esetre, ha valamelyik barátjuk náluk aludna.
Úgy látszott, minden végre a helyére került.
A következő vasárnapig.
Délelőtt tíz körül megszólalt a csengő.
Lilla még pizsamában volt. Márk viszont szemmel láthatóan jóval korábban felkelt.
— Várunk valakit? — kérdezte Lilla gyanakodva.
— Mondjuk úgy… igen is, meg nem is.
Márk nem nézett a szemébe.
Lilla lement a lépcsőn.
Amint kinyitotta a bejárati ajtót, a mosoly azonnal lefagyott az arcáról.
A verandán Erzsébet, Márk anyja állt.
Mellette Júlia, Márk nővére.
Júlia mögött pedig ott toporgott a tizenhét éves lánya, Nóra.
Lillát azonban nem is annyira az érkezésük ténye riasztotta meg.
Hanem az, amit magukkal hoztak.
Három óriási bőrönd.
Két nagy utazótáska.
És jó néhány kartondoboz.
— Meglepetés! — rikkantotta Júlia széles mosollyal.
Lilla lassan Márkra pillantott.
— Ez mégis micsoda?
Erzsébet válaszra sem várva belépett a házba.
— Na végre! Már majdnem odafagytam kint.
Lehúzta a cipőjét, majd éles, bíráló tekintettel végigmérte az előteret.
— A képeken nagyobbnak tűnt ez az előszoba.
Lilla mozdulatlanul állt.
— Milyen képeken?
Márk zavartan megköszörülte a torkát.
— Küldtem nekik pár fotót.
Júlia is beljebb lépett.
— Nóra, hozd be a táskádat. A szobád biztosan fent lesz.
Lilla gyomra összeszorult.
— A szobája?
Egy pillanat alatt kínos csend telepedett közéjük.
Márk közelebb húzódott hozzá.
— Lilla, erről beszélni akartunk veled.
— Miről?
A hangja meglepően higgadt maradt.
Éppen ettől a nyugalomtól lett Márk láthatóan idegesebb.
— Anya a hónap végén kénytelen kiköltözni a lakásából. Júliának meg gondja akadt a főbérlőjével. Arra gondoltam…
— Pontosan mire gondoltál?
— Hogy egy darabig nálunk lehetnének.
Lilla tekintete a bőröndökre siklott.
— Mennyi az az „egy darabig”?
Márk helyett Erzsébet felelt.
— Amíg nem rendeződnek a dolgok.
— És ez időben mit jelent?
— Pár hónap, talán.
Júlia közben vállat vont.
— Legrosszabb esetben fél év.
Lilla döbbenten fordult a férje felé.
— Fél év?
— Most miért kell ezt azonnal felfújni? — mordult rá Márk. — Három hálószobánk van.
Lilla hitetlen nevetést hallatott.
— Nekünk van?
— Igen, nekünk.
— Vagyis eldöntötted, hogy három ember beköltözik az én házamba, méghozzá úgy, hogy engem meg sem kérdeztél?
Márk arcvonásai megkeményedtek.
— Fejezd már be ezt az „én házam” dumát! Házastársak vagyunk.
Ez a mondat valamit végleg elmozdított Lillában.
Éveken keresztül szinte mindent megosztott Márkkal.
A számlákat.
A bevásárlást.
A nyaralásokat.
A gondokat.
Csakhogy Márk egyetlen forinttal sem járult hozzá ahhoz az összeghez, amelyet Lilla a házra gyűjtögetett. Valahányszor Lilla felvetette, hogy közösen is félretehetnének a jövőjükre, Márk mindig kitért a beszélgetés elől.