Azzal hárított, hogy az embernek nem kuporgatnia, hanem élnie kell.
Közben kétszer is lecserélte a kocsiját.
Vett magának egy motort.
A kedvteléseire pedig szemrebbenés nélkül szórta a pénzt.
Lilla viszont félretett.
Forintról forintra.
És most, amikor végre megkaparintotta azt az otthont, amelyet évek óta maga előtt látott, Márk mindössze ennyit vetett oda:
„Házastársak vagyunk.”
Mintha ez a szó önmagában feljogosította volna arra, hogy rendelkezzen mindennel, amiért Lilla dolgozott meg.
Erzsébet asszony teátrálisan sóhajtott egyet.
— Sejtettem, hogy ez lesz belőle.
Lilla lassan felé fordította a fejét.
— Micsoda?
— Ez a filléreskedés.
Az anyósa keresztbe fonta maga előtt a karját, és úgy nézett rá, mintha egy neveletlen gyereket oktatna ki.
— Egy rendes családban nem azt méricskélik, ki mennyit tett bele.
— Különös — mondta Lilla halkan. — Amikor erre a házra gyűjtöttem, valahogy senki nem tolongott, hogy beszálljon.
Márk nyaka vörösödni kezdett.
— Most tényleg nem alkalmas erről beszélni.
— Dehogynem — vágta rá Lilla. — Ennél alkalmasabb pillanat nem is lehetne.
Júlia letette maga mellé az utazótáskáját.
— Nézd, Lilla, mi nem akarunk kellemetlenséget okozni. Anyu kapná a kis szobát, Nóra menne a másikba, én pedig…
— Álljunk meg egy percre.
Lilla felemelte a tenyerét.
— Miféle másik szobáról beszélsz?
Júlia értetlenül pislogott.
— Hát arról, ahol a kanapé van.
— Az az én dolgozószobám.
— Márk azt mondta, azt simán le lehet vinni a földszintre.
Lilla a férjére emelte a tekintetét.
Márk ezúttal már nem is próbált visszanézni rá. Oldalra fordult, mintha hirtelen nagyon érdekes lett volna a fal.
És Lilla ekkor értette meg igazán.
Ez nem aznap reggel pattant ki a fejükből.
Nem hirtelen ötlet volt.
Hetek óta készültek rá.
Nélküle.
A helyiségeket már előre kiosztották.
A dolgozószobáját gondolatban már becsomagolták, és máshová száműzték.
Számukra ez a ház már jó ideje nem Lilla otthona volt.
— Mióta megy ez a tervezgetés? — kérdezte.
Senki sem felelt.
— Márk?
A férfi nagyot nyelt.
— Két hete.
Lilla egy pillanatra lehunyta a szemét.
Két hét.
Két teljes héten át nézte végig, ahogy függönyöket válogat, bútorokat rak össze, és arról beszél, milyen lesz majd az életük ebben a házban.
Miközben végig tudta, mire készül.
— Menjetek ki.
Erzsébet asszony hitetlenkedve felnevetett.
— Hogy mondod?
— Azt mondtam, menjetek ki.
Márk hirtelen megragadta Lilla csuklóját.
— Ne csinálj cirkuszt.
Lilla lenézett a kezére, aztán vissza a férjére.
— Engedj el.
Márk pár másodpercig még tartotta, aztán elengedte.
— Lilla, most érkeztek. Komolyan azt akarod, hogy az anyámat a bőröndjeivel együtt kirakjam az utcára?
— Nem rakod ki innen — felelte Lilla. — Mert soha nem is lakott itt.
— És akkor mégis hová menjen?
— Oda, ahová eredetileg indult volna, mielőtt te nagylelkűen felajánlottál neki egy házat, amely nem a tiéd.
Erzsébet asszony arca mélyvörösre váltott.
— Márk, ezt tényleg hagyod? Így beszélhet velem?
Lilla ezt a mondatot már túl sokszor hallotta.
Karácsonyi vacsorákon.
Születésnapi összejöveteleken.
Közös nyaralások alatt.
Minden vita ugyanoda futott ki.
Ha Erzsébet akart valamit, sosem Lillához fordult.
Mindig a fiát szólította meg.
Márk pedig végül beadta a derekát.
Minden egyes alkalommal.
Most is ugyanazzal a tekintettel nézett a feleségére.
— Ő az anyám.
— Tisztában vagyok vele.
— Segítségre van szüksége.
— Akkor segíts neki.
— Pont ezt próbálom tenni!
— Nem — mondta Lilla. — Te engem akarsz felhasználni ahhoz, hogy neki segíts.
A szoba levegője hirtelen jéghideggé vált.
Júlia törte meg a csendet.
— Szerintem ezt borzasztóan felfújod. Bőven elférünk itt mindannyian.
— Nem a helyről van szó.
— Akkor miről? Arról, hogy egyszerűen nem bírsz minket?
Lilla tekintete az ajtó mellett sorakozó dobozokra siklott.
Az egyik oldalára vastag fekete filccel ezt írták:
KONYHA – ANYA.
Egy pillanatra majdnem nevetnie kellett.
Erzsébet már előre beköltöztette a holmiját a „saját” konyhájába.
Lilla házában.
Ekkor váratlanul egy másik gondolat hasított belé.
— Ki adott nektek kulcsot?
Márk elsápadt.
Lilla azonnal észrevette.
— Márk?
Erzsébet asszony lassú mozdulattal belenyúlt a táskájába, és elővett egy kulcscsomót.
Az egyik karikán ott függött egy kicsi, ezüstszínű kulcs.
Lilla rögtön felismerte.
A bejárati ajtó másolata volt.
— Csináltattam neki egyet — mondta Márk rekedten. — Csak vész esetére.
Lillában ekkor valami végérvényesen elpattant.
— Kérem ide.
— Lilla…
— A kulcsot.
Erzsébet szorosabbra zárta körülötte az ujjait.
— Én az anyja vagyok.
— Én pedig ennek a háznak a tulajdonosa.
— Megtiltanád a saját férjednek, hogy kulcsot adjon az édesanyjának?
— Igen.
Márk hitetlenül megrázta a fejét.
— Nevetségesen viselkedsz.
Lilla szó nélkül elindult az emeletre.
Pár perc múlva egy kék irattartóval tért vissza, és kinyitotta a nappali asztalán.
Adásvételi szerződés.
Hiteldokumentumok.
Biztosítási papírok.
Banki igazolások.
Minden egyes lapon az ő neve szerepelt.
— Tényleg ide akarod levinni ezt az egészet? — kérdezte Márk fojtott hangon.
— Nem én vittem ide — felelte Lilla. — Te kezdted, amikor a családodnak odaígérted az én otthonomat.
Erzsébet végül nagy koppanással letette a kulcsot az asztalra.
— Jól van. Ha ennyire nemkívánatos vagyok ebben a házban…
Aztán Márk felé fordult.